Mi lehet a problémám?

18 éves srác vagyok, és elég "életuntnak" érzem magam, nem szeretem az embereket, a tömegeket pedig egyenesen utálom, meg elég cinikus vagyok mindenkivel.. Néha az utcán véletlenszerűen rámtör egy olyan érzés, mintha el lennék nagyon fáradva (gyorsabb pulzus, hevesebb lélegzetvétel), mintha lefutottam volna pl a Cooper-tesztet, de kb 1-2 perc alatt elmúlik. Valahogy minden emberben azt látom, hogy mennyire unszimpatikus nekem, hogy csak ártani akar nekem. Pl a nyugdíjasok, hogy mennyire beszűkülten gondolkoznak, a kisgyerekek hogy mennyire idegesítőek, és a nagy többség, hogy mennyire "prolik". Nem tartom magam magasabb rendűnek mindenkinél, de a város ahol én lakok tele van naplopó közmunkásokkal, akiknek a fizetését az én szüleim fizetéséből vonják le. Ritka az az ember, akit "eltűrök" magam mellett, ilyen pár tanárom, a szüleim, meg pár barátom. A többi embert igyszekme.. "beskatulyázni". Nincs sok barátom, sose volt, általában mindig otthon ültem, és tanultam/játszottam. Jó tanuló vagyok, de a tanáraim szerint is picit furcsa. Az iskolába járók 95%-át gyűlölöm. Egyrészt, mert szellemileg óvodás szinten vannak (beszólogatnak egymásnak/tanároknak, anyáznak, verekednek, stb). Én gimnazista vagyok, de itt is elég gyér az oktatás, egy közepes erősségű szakgimnáziuméhoz hasonló, mivel az iskola ahová járok is inkább szakgimnázium. Ha pl lenne egy géppuskám, lelkiismeret nélkül lőném le mindent, mert (szerintem) megérdemlik. Ma még magamtól is megijedtem, mert a szokásosnál is rosszabb hangulattal mentem suliba, beszólt egy srác, én meg nekimentem, és reflexből, izomból ütöttem-rúgtam ahol értem. Igazgatói megrovásom lett, mindenki olyan furán néz mostmár rám, mivel alapból nem vagyok egy izompacsirta (vékony vagyok, meg "nyomi" ahogy elkönyveltek) aztán már az a félelem van a szemükben, vagy ijjedtség/meglepődöttség.