Miért vált ki belőlünk azonnali agressziót?

Ismered Nietzschének ezt a mondatát?

„A fül, a félelem érzékszerve.”

Az idézet a Virradat 250. számú aforizmájából való. Teljes egészében lemásolom neked ezt az aforizmát: „Éjszaka és zene: A fül, a félelem érzékszerve, csak az erdők és a barlangok éjszakájában és homályában fejlődhetett ki úgy, ahogy kifejlődött, a félénk emberek életmódjának megfelelően, vagyis az eddigi leghosszabb emberi korszakban; a világosságban a fülre nincs olyan nagy szükség. A zene ezért az éjszaka és a homály jellegzetes művészete.”

Nietzsche elbűvölő genealógiát ír elő a zenének: a testet emeli ki, de különösen a fület, és ő a kis fülére nem csekély mértékben volt büszke, félelmetes intelligencia jelét látva benne… A világ anyaga és az ember anyaga zörejekben, hangokban, majd a zenében ütköznek. A fül az öt érzékszerv egyike, amelyen át a valóság belopakodik a testbe, a szívbe és a vérbe.

Freud az első emberről beszél, aki a világot kizárólag a szaglás és a hallás érzékszerve útján közelíti meg. A sűrű lombok magasában, a hatalmas fűben, a rengeteg erdőkben, a buja növényzetben, a mindent elborító vegetációban az állat, amely még nem ember, legföljebb állatias emberi lény, veszélyt szimatol: kémlel, fülel, hallgatózik, fülét hegyezi és szaglászva igyekszik azonosítani környezetét.

A hallásnak nagy szerepe lesz abban, hogy a ragadozó eszik-e, vagy őt eszik meg, pusztító lesz-e vagy elpusztítják, vadász lesz-e vagy űzött vad. E primitív lény esetében a zenei hallás birtoklása a túléléssel egyenértékű: jobban hallani, elkerülni a veszélyt és tovább élni.

Olyanok is vannak, amelyek a lapuló állathoz való közelségét hangsúlyozzák, amely fölemelt fejjel merőn kémlel, fülét mozgatva, akár valami radart, hogy fölfogja az infra- és ultra hangokat. Ezeket tehát alábecsülik a látás javára, amely értékesebb, hiszen eltávolít a filozófiai becslés szerint egy túlságosan vaskos, túlzottan is jelenvaló világtól.

A szem finomodása a fül visszafejlődését eredményezi. Minél jobban látnak, annál kisebb szükség van a hallásra. A vak paradoxona, amely olyannyira kedves Diderot és a felvilágosodás szenzualista filozófusai szívének, rámutat a művész tapintási és a vakok túlzott hallási vágyára. A spiritualizált, idealizált világ eltávolodik, már nem megközelíthető a rossz hírűnek kikiáltott érzékekkel. A süketté változott, rossz szaglású, elsatnyult tapintású emberek a fogalmakat, eszméket és képeket kezdik ünnepelni. A világ elfeledése visszfényének műgondjával párosul.

A fül egyre tompább lesz és az abszolút hallással rendelkező ember szinte már valóságos fehér holló. A zene intellektualizálása új lehetőségekre nyit kaput, új világokra, amelyeken az iszonyat, a magasztosság, és a titokzatosság minősége uralkodik.