Milyen pszichológiai hátteret láttok ebben a valós történetben (hosszú)?

A barátomról van szó. Kívülállóként milyen lélektani vonatkozásokat fedeztek fel a barátomban?

2013. április. Jöttem haza az egyetemről, amikor véletlen belebotlottam egy régi kedves osztálytársamba (általános iskolából), aki egyben a barátom, csak régen beszéltünk már, mert másfelé vitt az utunk (időnként mindig összejöttünk). Kérdeztem, mi újság vele, stb. Az idő szűke miatt megbeszéltünk egy találkozót májusra, amikor jól ki tudjuk beszélni magunkat.

Találkoztunk is. Jó volt őt hallgatni, hogy sikeresen stabilizálta az életútját. Tudni kell róla, hogy

általános iskolában rossz tanuló volt, én meg az osztály legjobbja, kitűnő tanuló, sokan irigyeltek is miatta. Nem vetettem meg emiatt, elfogadtam őt és sokat segítettem neki a háziban, tanulásban, próbáltam megmenteni matekból és angolból a bukástól, aztán mégis pótvizsgára kellett mennie, de szerencsére elértük, hogy együtt ballaghassunk nyolcadikban. Kedveltem őt, mert jó osztálytárs, jó barát volt, ő meg lehet, azt szerette bennem, hogy okos vagyok (annak tartott akkoriban) és tudok segíteni neki. Az egész tanulmányai neki szenvedés volt, nem volt sikerélménye, nehezen tanult, és ez mély nyomot hagyott az életében. Intellektuálisan lehet, defektesnek tarthatta magát, ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a bátyja kisebb mértékben szellemi fogyatékos, de ezt ő titkolta és szégyellte, ezt onnan tudom, hogy az egyik osztálytársam emiatt csúfolta a háta mögött. Lehet, azt gondolta, mivel ő sem genetikus, hogy akkor ő is valami hasonló lehet, ezért szégyellhette.

A ballagás után találkozgattunk, még akkor is néha segítettem neki a tanulásban, angolból és

egyébből. Kérdeztem az egyik osztálytalálkozó után (11-es voltam), mit tanulnak matekból, tanultak már logaritmust? Azt se tudta, mi az, mondta, még nem tanulták. Ekkor gyanús volt, miért nem. Elmentem hozzájuk segíteni neki a tanulásban, és amikor nem volt épp velem, akkor mondta nekem az anyukája, hogy örül neki, hogy segítek neki... a fia megbukott tavaly és most 10-

es. Ezt nem mondta el nekem, az anyukájától kellett megtudnom, mert szégyellhette előttem.

Pedig én nem néztem le amiatt, hogy rossz tanuló, sőt segítettem neki örömmel. Aztán valahogy évekre elváltak útjaink (jóban voltunk, csak egyszerűen más-más irányba mentünk).

2013 áprilisában találkoztunk újra, és akkor most visszakanyarodhatunk a 2013. májusi találkozónkra. Kérdeztem, leérettségizett-e. Mondta, nem. Azt tévesen feltételeztem róla, hogy legalább a középiskolát elvégezte, így nem is kérdeztem, viszont évek múltán kiderült, csak a 10-et fejezte be. Ezt mégse mondta el nekem akkor. Pedig én attól még barátkoztam volna vele. Elmondta, hogy bekamuzott egy-két dolgot az önéletrajzába és úgy valahogy sikerült kertészként elhelyezkednie (semmiféle kertészettel kapcsolatos tudása, végzettsége nem volt!), gyakorlat során megtanulta, bár sok dolgot elrontott, de mindig tanult belőle. Ezzel ellentmondott az iskolarendszernek, ellentmondott a képzési rendszernek, ellentmondott annak, hogy tanulj és akkor tudsz érvényesülni. Elmesélte nekem, ő mennyire nem szerette az iskolát, nem ment jól neki (tisztán emlékszem erre, és ezt a negatív emlékét ő 2017 novemberében a beszélgetésünkben letagadta, azt mondta, közömbös volt a sulis élményéhez és nem bántotta a sikertelenség), és egy időben (valószínűleg amikor nem találkoztunk évekig) sikertelen és tétlen volt minden téren, lelkileg nehéz korszakot élt meg. Neki egy módon sikerült ebből kilábalnia és végül sikeresen munkát találnia. Lelkileg gyógyítgatta magát spirituális és ezoterikus foglalkozásokon (fontos, hogy a spirituális itt nem a vallásos irányultságot jelenti!). Az ezotéria és ezek a spirituális irányultságok igaz, sok elemet magukba foglalnak, amik a vallásokban is megtalálhatók (pl. angyalok), de inkább egy önismereti, lélektani, természetfeletti, nem-materiális konglomerátumot alkotnak.

Erre épülnek spirituális és ezoterikus irányultságú helyek, melyek pénzért (9-10 ezer forint per alkalom) tartanak foglalkozásokat és lelkileg gyógyítják és személyiségükben, önismeretükben fejlesztik a lelkileg nehéz időszakukat élő embereket (ő ilyenben vett részt), illetve vannak szép számmal ilyen témában könyvek is. A barátom elmondta, mennyire segített neki ez és megváltoztatta az életét, teljesen más felfogása lett a világ iránt, stabilizálódott lelkileg és jó útra tért, mert régebben sokat cigizett, azt hiszem füvezett is.

A találkozón sokat mesélt nekem ezekről a spirituális dolgokról. Kölcsön is adta a könyvét, ami ilyen témájú (már ez meglepő volt, mert ő utált olvasni, sose olvasta el a kötelezőket se). Én is kérdeztem tőle egy-egy dolgot, ő pedig mindenre tudott valami jó spirituális, lélektani,

természetfeletti magyarázatot, amit jól és igényesen megfogalmazva adott elő. Egyszerűen lenyűgöző volt, ez az ember mennyit fejlődött szellemileg, mióta nem láttam, ezeknek a foglalkozásoknak és új keletű érdeklődésének köszönhetően! Az életútját helyretette az új szemlélete, lett megélhetése, tökre értelmes, filozofikus lett, lelki megnyugvást talált benne, én meg kifejezetten örültem neki, és ezt hangoztattam is neki, hogy milyen jól csinálja, jó úton halad, csak így tovább! Ha nekem általános iskolában azt mondták volna, hogy a barátommal 10 év múlva kvantumfizikáról fogok beszélgetni, akkor azt mondtam volna, hogy ne gúnyolódjon már szegényen. És valóban, kvantumfizikáról beszélt nekem, atomokról, rezgésekről, stb. (persze nem fizikusi szinten, mivel ő nem az), hanem azért, mert a spirituális, ezoterikus tanokról szóló könyvében próbálnak természettudományos magyarázatokat, hasonlatokat adni, illetve részben tudományos alapokra helyezni a tanokat. Elállt a lélegzetem a barátomtól! Olyanokról beszélt,

vagy inkább filozofált, mint a világ keletkezése, működése, stb., tehát amik évezredek óta foglalkoztatják a gondolkodó embert. Kérdeztem tőle, nem-e akar leérettségizni, mivel gondoltam, ha már helyrejött lelkileg és ennyit fejlődött szellemileg, hátha ráveszi magát az amúgy (neki) nem túl érdekes matekra és egyébre. Makacsul tiltakozott, hogy neki az iskolarendszer nem jött be és nem akar érettségizni, szerinte az igazi tudást nem az iskola adja, az iskola nem jó semmire, képzettség nélkül is lehet érvényesülni, ahogyan az ő példája mutatja, és az iskola amúgy is csak elbutít és fogyasztó birkákat nevel.

A barátom finoman célzott arra is, hogy felesleges az, amit én csinálok, mármint hogy egyetemen tanulok. De beszélgettünk mindenféléről. Kérdezte, hogy miért nem

dolgozom. Neki nehezére esett megérteni, hogy én még tanulok és a tanulmányaimra szeretnék koncentrálni (azt sugallta, hogy én lusta vagyok dolgozni). Mondtam még pár dolgot neki, hivatkoztam a statisztikára és médiára, mire ő azt mondta nekem szó szerint, hogy „birka” vagyok, akit megvezet és elbutít a média (és az iskola).

Erre nem vágtam vissza neki, gondoltam, ráhagyom. Bár nem tudom, ki hogy reagálna rá, ha lebirkázná valaki, akinek érettségije sincs :D Én meg nem akartam őt visszabántani, így hagytam. Ekkor kezdett el fölényeskedni a tudásával, szellemi képességeivel, folyamatosan azt akarta fitogtatni nekem, hogy én bár kitűnő tanuló voltam, egyetemre járok, mégis valójában nincs igazi tudásom, buta vagyok, elbutított birka a sok közül (persze ezt nyilván nem mondta ki nyíltan, a „birka” szó kivételével, és így megfogalmazva, de a saját szavaimmal összefoglalva ez volt az egész viselkedésének az összefoglaló lényegisége). 2017 novemberében elismerte, amikor rákérdeztem erre, hogy szándékosan éreztette velem azt, amit éreztem tőle akkor.

Elkezdett engem is érdekelni már ez az egész spirituális és ezoterikus irányzat, amitől ő olyan hihetetlenül sokat fejlődött lelkileg és szellemileg. A kölcsönadott könyvében megnéztem azokat a tudományos megközelítéseket, de nem tudtam hozzájuk szólni, mert nem fizikus vagyok (egyébként a könyv Balogh Béla: Végső valóság).

Utánanéztem a neten, hogy a könyvről milyen visszajelzések vannak. Egy netes fórumon megtaláltam a könyvvel foglalkozó topic-okat, ahol fizikus hallgatók vagy fizikához értő emberek, mérnökök szóltak hozzá a könyvhöz. Szakmailag szétoltották a könyvnek azon részét, ami

tudományos alapokra próbálja helyezni spirituális tanait. Rengeteget nevettem az oltásokon. Amúgy a könyv szerzője maga is mérnök, nem lehet azt mondani, hogy dilettáns, de mégis szakmailag sok helyen vétett és baromságokat ír. Pedig a barátom egyik legerősebb érve az ő „hite” mellett, hogy tudományos megalapozottságú, a természettel kapcsolatban álló, tehát nem humbug tanok. Gondolkoztam, hogy a könyv kritikáját kinyomtassam-e és odaadjam-e a barátomnak, hogy szembesüljön vele. Inkább nem tettem meg.

A barátom úgy gondolja, hiába vagyok magasabb végzettségű, ő sokkal többet tud a világról és valódi tudása van velem szemben.

A barátom életútjában pont kapóra jött neki ez az ezo-spirituális irányzat, mert nemcsak segített neki, de egyben ellentmondott is a hagyományos iskolarendszernek és tananyagnak.

Visszatérve, a barátom folyamatosan fölényeskedett ilyen értelemben. És ekkor következett, amit én kegyes hazugságnak fogtam fel részemről:

1. Tudtam róla, hogy erősen támadható és támadott is a könyv, amit kölcsönadott, plusz a spirituális-ezoterikus irányzata több helyről vérzik, amit én magam tudtam volna kritizálni és saját magam okfejtéséből ráadásul. Mégis inkább azt láttam benne, hogy ha nem is igaz, de mekkora segítséget, megnyugvást és fejlődési lehetőséget nyújtott (szellemileg, de nem az igazság terén) a barátomnak. Nem akartam felkavarni a „hitében”, a lelki nyugalmában és örültem neki, hogy jó pályára állt, nem akartam kizökkenteni. Ezért nem is támadtam az ő által oly lelkesen hangoztatott tanokat, nézeteket, volt türelmem abban is, hogy engem folyamatosan próbáljon meggyőzni és elfogadtatni az ő igazát, még azt is hagytam, hogy érezze magát okosabbnak, bölcsebbnek nálam. Ezt azért is, hogy legyen neki egy kis sikerélménye, hogy ő is lehet „okos”, ő is lehet bölcselkedő, ő se kevesebb szellemileg. A sulitól nem ezt kapta, én próbáltam neki megadni az örömöt, a sikerélményt. Voltak valóban olyan meglátásai és tanai, amivel nekem is segített és valóban én is óriásit fejlődtem tőle, de alapjába véve sok dologban nem értettem vele egyet, mégis hagytam, hogy „igaza legyen”. Utólag csak azt bánom, hogy ezáltal a kegyes hazugság által őt hamis sikerélményekben fürösztöttem... Valahogy úgy éreztem magam, mint egy apa a gyerekével, aki hagyja, hogy a játékban a gyerek győzzön, hadd örüljön (pedig a felnőtt okosabb és ő győzne őszinte versenyben), miközben a gyerek azt mondja: „De buta vagy!”. A barátommal ugyanez... Tisztán éreztem, mert érzékeltette velem, hogy engem butábbnak gondol, és így beszélgettünk, miközben tudtam, hogy szellemi vitában simán padlóra tehetném. Mi mást tehettem volna? Sokszor gondolkoztam ezen. Megmondhattam volna neki, hogy figyelj, sok dolgokban baromságokat beszélsz, tanulhatnál helyette egy kicsit, a fejlődésed bár látványos és nagyon örülök neki, de kb. ugyanazon a szinten állsz a filozofikus énedet és témáidat véve, mint én általános iskola 6-8. osztályában (én túlzottan korán érő voltam szellemileg, tehát nem vagyok átlagos viszonyítási pont, csak ezt kevesen tudták rólam, mert alig volt valaki, akinek megnyilatkozhattam volna mély filozofikus gondolataimról), és hogy amiket te most elmondasz nekem mint bölcsességeket és a világ működésével kapcsolatos dolgokat, én ugyanezeket már 6-8. osztályos koromban megfogalmaztam magamban és azóta mérföldekkel léptem előre magasabb szintekre, jóval komplexebb gondolatokig eljutva? Megmondhattam volna ezt így neki? Szerintem nem. Ezzel őt nagyon letörtem volna (vagy feldühítettem volna) és nem lett volna sikerélménye.

Féltem tőle, hogy visszaesne a rossz korszakába. Inkább vállaltam a hazugságot és hagytam, engedtem neki. Sokszor egy-egy részlet kapcsán letagadtam, hogy tudtam volna az adott ismereti anyagról, hagytam neki, hogy ő „tanítson” engem.

2. Később előjött azzal, hogy tanítsam angolul. Ebben is megnyilatkozott a tudásom iránti lekicsinylése. Azt mondta, az a célja, hogy (majdnem kezdő szintről) 2-3 hónap tanulás alatt tudjon filmeket angolul nézni. A barátomnak meg nem akartam letörni a kezdeti tanulói lelkesedését, ezért inkább nem mondtam neki, hogy bár nem lehetetlen a célja, de elnézve az ő tanulással kapcsolatos tapasztalatait, valószínűleg ez nem fog sikerülni és fel fogja adni egy idő után. Ilyet ráadásul nem mondhat egy tanár. Inkább azt mondtam, oké, csináljuk! Nagy meglepetésemre kb. 2 évig kitartott az angol tanulása iránti hajlandósága, így sikerült alapszintre felhoznom, de iszonyatosan nehezen tanul, nehezen figyel oda, egyszerűen nem tudja, hogyan kell tanulni, lassan lehetett csak haladni vele és sokszor elmaradtak az órák. Sokszor nézett alternatív „tanulási” módszer után (ezo-spirituális és áltudományos varázsmódszerek után), amit úgy tudnék összefoglalni, hogyan kell tudást szerezni tanulás nélkül. Időközben észrevettem rajta a frusztráltságot, hogy még fél-1 év tanulás után sem érti meg a filmeket angolul (és ez érthető is, de nem egy olyan ember számára, aki lenézi az angol nyelv tudásanyagát és a tanárok hozzáértését...), de én minden erőmmel azon voltam, hogy lelkesítsem, biztassam a tanulás folytatásában. Értékeltem a kitartását. Aztán ő oktatott ki engem abból, hogyan kellene egy nyelvet tanítani, milyennek kellene lennie egy nyelvtanárnak és hogyan tanulható meg egy nyelv (mindezt úgy, hogy ő egyetlen nyelven sem tanult meg rendes középfokon se), nyelvfilozófiáról beszélt nekem, meg arról, hogy a felsőfokkal rendelkezők nem is értik meg a filmeket és konyhanyelvet, így a tudásuk nem természetes, „nem életszerű”, ezért teljesen használhatatlan. Még amikor 2014 májusában kérte, hogy tanítsam angolul, volt bennem egy olyan érzés, hogy azzal is csak az a célja, hogy végül bebizonyítsa, én az angoltanításhoz se értek igazán, az angoltudásom nem valódi és használhatatlan (mint az összes nyelvvizsgával rendelkező személyé), és hogy ő jobban ért még ehhez is, mint én és aki az iskolában tanult nyelvészetet, pedagógiát, stb. Azt gondoltam, csak én képzelem belé ezeket a rosszindulatú gondolatokat. Frászt! Igazam lett! Most szeptemberben üvöltözött velem, hogy ugyanolyan vagyok, mint a rendes tanárok, begyepesedett vagyok, nincs egy konkrét új alternatív sajátos elképzelésem („vízióm”) a tanításról és ő egymaga jobbat tud. Kíváncsian, érdeklődve és türelemmel végighallgattam az elképzeléseit (amit olvashatott vagy youtubeon láthatott), elképesztő működésképtelen dolgokkal jött elő.

A többit már le sem írom, csak annyit, hogy más dolgok miatt, de összevesztünk és ezzel vége a barátságnak, max. ismerős és ennyi. Mit láttok az ő lelkében? Miért viselkedik így? Én csináltam valamit rosszul? Nyitott vagyok rá, ha én hibáztam, és arra is, hol és mit tehettem volna jobban.