Hogyan tudna az ember egyről a kettőre jutni?

Engem mindig is érdekeltek az emberi életek és sorsok, érdekelt hogy annak, akinek összejött esetleg az élet vagy jobb munkát talált, az milyen tudás, szakismeret és kvalitások birtokában szerezte azt meg.

Nem szeretnék untatni hosszasan senkit sem, csak egy pár szót rólam dióhéjban:

Jelenleg 27 vagyok és ez az elmúlt 27 év nem volt éppen a legvidámabb időszak az életemben. Rossz család, rossz élethelyzet, rossz döntések az életben, se barátok, se ismerettség, se segítő családi háttér, egy közepes érettségi, néhány OKJ-s szakma (amik közül egyikben sem dolgoztam 1 évnél tovább), se felsőfokú végzettség, se komolyabb nyelvismeret (vagy az ezt igazoló papír). Az állandó kudarcok és rossz tapasztalatok miatt (mondjuk azt hogy számomra ismeretlen az élet "napos oldala") se motiváció, se ambíció. Állandó vegetálás, egyik rabszolgamunkából a másikba, állandó szó szerinti küzdelem a túlélésért, közben olyan gondolatok, hogy "abba kéne hagyni inkább ezt az egészet". Nagyjából ez vagyok én.

27 vagyok, de inkább egy 70 éves elfásult öregembernek érzem magam. Egyszerűen már semmiben sem lelem örömömet, „fáradt” vagyok mindenhez, mindenben a rosszat látom meg elsőként, lévén hogy szinte soha nem volt igazi pozitív tapasztalatom az életben. (Azt se tudom mit jelent az, hogy „szeretni” valakit.)

Rátesznek egy lapáttal azok a körülmények, amik jelenleg ebben az „áldott jó országban” fennálnak. Hiába menekülnék külföldre, rendes nyelvtudás és ismerettség hiányában nem sok esélyem van.

A kilátástalanság és a nyomor miatt volt már pár sikertelen öngyilkossági kísérletem is, de beszélni róla sokkal könnyebb, mint megtenni (nagyon nehéz leküzdeni az életben maradási ösztönöket, főleg ha az embernek nincs kellő bátorsága megtenni).

Ezért inkább folyton azt akarom, hogy „vigyen el az ördög” (érjen halálos baleset, legyek rákos, szúrjanak le az utcán, nem ébredjek föl másnap stb.) Sokszor azt kívánom, bár tényleg 70 lehetnék, így legalább már nem volna sok hátra.

Így valószínűleg érthető, miért is érdekelnek engem annyira azok az emberek, akiknek "összejött az élet". Meg szeretném őket ismerni (milyen a személyiségük, mi motiválja őket) hogy általuk próbáljak én is motivációt gyűjteni magamnak és próbáljak esetleges útbaigazítást kérni tőlük.

Tudni szeretném hogy egy olyan ember mint én – aki utálja saját magát, utálja az életet – hogyan szerezhetné vissza az életkedvét és a motivációját, hogy képes legyen kitörni abból a kilátástalannak látszó élethelyzetből, amiben ő él?