Jogosan érzem ezt?
Mindig is alacsony önértékelésű, zárkózott, önbizalomhiányos voltam. Részben ezért, részben azért, mert nem vagyok túl beszédes, részben pedig más ok (talán a külsőm?) az emberek sosem szerettek velem beszélgetni. Egyeseknek nem is vagyok szimpatikus, furcsának tartanak.
Ezt leszámítva átlagosnak mondanám magam. Ami nagyon zavar, hogy soha semmiben nem voltam igazán jó, mindig mindenben csak az átlagközepes, vagy az alatti szintet értem el.
Emiatt az egész életem átszövi egyfajta elégedetlenség önmagammal szemben, olykor mardos a bűntudat és a szégyenérzet. Ez persze rányomja a bélyegét a hangulatomra, a hétköznapjaimra, és bár nem állítom, hogy depressziós lennék, de ez a folyamatos negatív hangulat, és szorongás jellemez. Azt is észrevettem, hogy szükségem van annak állandó bizonygatására, hogy én is érek valamit, ez ad némi örömöt, és akkor jól vagyok. Szóval, ez a nagy igazság, de ez nyilván elég kényelmetlen nekem, és nem könnyű ezzel az értéktelenség-tudattal együtt élni. Ebből fakad, hogy néha túl nagy az egóm (így kompenzálok), és ezt mások is (pl. a munkatársaim) észreveszik, és nyilván unszimpátiát vált ki belőlük.
Ugyanakkor, van egy hosszútávú tervem, életcélom, és persze büszke vagyok arra, amikor teszek érte, akármilyen kis apróságot is (próbálok minden nap tenni érte). Olyankor is jobban érzem magam, és tényleg elhiszem, hogy igenis lehetek még valaki, bár könnyen lehet, hogy ez mind hazugság, és ilyen kis nyomorult senkiként fogok meghalni, mint amilyen most is vagyok.
Szerintetek van értelme annak, hogy időt, energiát, pénzt nem spórolva hajszolok egy álmot, vagy hagyjam a francba, úgysem fog sikerülni?
Én ilyenkor érzem jól magam, egyáltalán ilyenkor érzem embernek magam, ha az összes energiámat összeszedve, egy cél felé irányítva tudok haladni nap mint nap. Nekem ez kell ahhoz, hogy olyan kiegyensúlyozottan érezzem magam, mint amilyenek mások alaphangon.
De attól tartok, hogy ezzel csak átverem magam, hisz ettől még ugyanaz a nyomorult vagyok, mint aki voltam, és ez az egész csak önámítás, úgysem fogom elérni a célom sosem. Jogosan érzem ezt? Ez az igazság, amivel meg kell tanulnom együtt élnem?
válasza:
válasza:#1
Igen, én is azt gondolom, ha nem lenne akkora egóm, sokkal jobban lennék. Néha arra gondolok, a személyiségem egy részét, vagy akár az egészet, el kéne pusztítani, és akkor talán minden jobb lenne.
Azután meg arra gondolok, hogy az egész eddigi életem arról szólt, hogy kényszeresen megfeleljek mindenkinek, hogy jófiú legyek, hogy soha senki ne haragudjon rám, ne legyen rosszban velem, mert ha valaki neheztel rám, az rettenetesen bántja az egóm, és fáj nekem... és mindezzel csak azt értem el, hogy egy csomó lehetőségtől estem el, ráadásul nincs már szinte senkim sem. Aztán arra gondolok, innentől fogva nem fog érdekelni semmi sem, megteszem amit meg kell a célom érdekében, ha nagyravágyó vagyok, ha nem, nem számít... csak az a lényeg, hogy sikerüljön, nem? Persze, ebben is van egy jó nagy adag egó.
#2
Nem vagyok olyan túlzottan értékes ember, sőt, szerintem az átlag alatt vagyok. De azért kösz :)
Lehet, hogy egy kicsit kishitű vagyok, vagy túl sokat várok magamtól (ezt mások mondták rám).
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!