Most komolyan azért ne vállaljak gyereket, mert pszichés beteg vagyok?

Ami azt illeti, nem egyszer leírtam, hogy tudok uralkodni magamon és úgy állok az egészhez, hogy a devianciám nem szőhet nekem akadályokat és nem ment fel semmi alól se. A szeretteim szerint valóban nem vagyok egy könnyű eset, de nem keserítem az életüket. Valóban vannak hibáim, de nem leküzdhetetlenek. Egy gyereknek valóban nem könnyű, ha egy olyan környezetben nő föl, ami eltérőbb az átlagosnál, tapasztalatból mondom, de eddig senkit se kergettem az őrületbe a hóbortjaimmal, tudok felelösségteljesen viselkedni és nem hiszem, hogy megkeseríteném a lelendő gyermekem életét a furcsa szokásaimmal. Csak az bukik el, aki retteg és szégyenli önmagát.

Ha a gyerek örökli a génjeimet? Na és? Deviáns emberek nélkül nem létezne a művészet. Tetszik vagy sem, de ez így van. Nem tudom, hogy észrevettétek, de a történelem legnagyobb művészei mind őrültek voltak. Mozart, Beethowen, Dvorak, Schuman, Salvador Dali, Picasso, Vincent van Gogh, David Helfgott, Dovsztojevszkij...

Ők voltak azok, akik képesek voltak kifejezni és uralni a kifejezhetetlent, bár mindegyikük valamilyen pszichés betegségben szenvedett, de őket egy átlag ember sose tudná überelni. Nekem például kimondottan jó muzikális érzékem van, zenélek is és nagyon sokan mondták, hogy nagyon kifejezően, temperamentumosan és kecsesen játszok és mind ezt úgy, hogy nem is kérdeztem a véleményüket, csupán nem bírták megállni, hogy ne közöljék velem. Ha netán a gyerekem örökölné a devianciámat, akkor azt sem tartom kizártnak, hogy a muzikális érzékemet és az abszolút hallásomat is örökölné.