Azok az emberek, akik soha sem adják fel mitől lettek ilyenek?

Attól függ, hogy mit nem adnak fel. Van ugyanis a feladás, meg van a tapasztalat, fejlődés, továbblépés. Én kölyökkoromban kitaláltam, hogy jobb hellyé teszem a világot, véget vetek a környezetszennyezésnek, a kirekesztésnek, mindenfajta igazságtalanságnak. Van rá 60-80 évem, ha elég okos és kitartó vagyok, piskóta, nem igaz? Aztán elpergett az első húsz év, rájöttem, hogy a legtöbb ötletemet nem én találtam ki először, és ha sikerülne is megvalósítani őket, legalább annyi problémát vetnének fel, mint amennyit megoldanak, rájöttem, hogy az emberi természetet nem írhatom át, és ha meg is próbálnám, az csak az elnyomás egy újabb fajtája lenne. Az alapvető szemléletem nem változott, továbbra is kiállok az értékrendem mellett, hangoztatom a véleményem, és próbálom felvenni a kesztyűt a saját jellemhibáimmal, hogy ne várjak el semmi olyasmit mástól, amire én nem lennék képes. De ha mindent jól csinálok, akkor is a legtöbb amit elérhetek, hogy egyvalaki leszek olyan emberek hosszú sorának kb. első harmadában, akik nagyon lassan, nagyon sokára, de elérnek valamit, feltéve persze, hogy a Föld és az emberiség megéri. Együtt tudok ezzel élni, és élvezni tudom az életet egy olyan világban, amit sosem fogok olyannak látni, amilyennek szeretném. Ettől vajon lusta vagyok, vagy kitartó?