Üdv! Az előző válaszolóval nem értek egyet. 28 éves férfi (a külvilág számára) de valójában fiú vagyok (legbelül) és nárcisztikus személyiség, amely erősebb vonásokat mutat a Sebezhető felé, bár vannak Grandiózus vonásaim is, főleg miután elkezdtem jogi tanulmányokat folytatni egy budapesti egyetemen és úgy láttam, hogy csóró szülő gyerekeként palástolnom kell a származásomat a sok gazdag, beképzelt (szintén nárci) hallgató között. A nyár folyamán ért véget egy 5 és fél éves párkapcsolatom egy nárcisztikus lánnyal, aki olyannyira megbetegített, hogy a kapcsolat végére már gyakorlatilag hullazsákba raktak az orvosok. Jómagam mindent beleöltem a kapcsolatba, kockára téve a családommal való kapcsolatomat, a tanulmányaimat és alapba a jövőmet. A kapcsolat végén (amikor jóllakottan továbbállt, új prédát keresve) összegeztem magamban a kapcsolatot és rájöttem, hogy az empátiámat és a szeretetemet használta fel ellenem. Hónapokig kutattam a nárcisztikus és a borderline személyiségzavarról szóló cikkek után, hogy igazolást nyerjen az elméletem arról, hogy valóban az volt az exbarátnőm (ez be is igazolódott). Viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nekem mi volt az a belső mozgatórugó, amiért hagytam, hogy ezt tegye velem. Azután esett le...Elkezdtem újraolvasni ezeket a cikkeket úgy, mintha rólam szólnának és akkor döbbentem rá, hogy én magam is az vagyok (elhihetitek, hány álmatlan éjszakát okoz egy nárcinak beismerni, hogy ő is az). És akkor elkezdtem számot vetni egész eddigi életemmel és minden összeállt. Ő azért vett el tőlem mindent, mert nem érzett empátiát felém, én pedig azért adtam neki mindent, mert önző módon a szeretetére vágytam cserébe (amit hiába vártam). Ilyen módon bármennyire fáj (iszonyúan fáj) beismerni, de NEM önzetlenül adtam (gyakorlatilag egész életemben az altruizmus mintapéldánya voltam), hanem valójában azért adtam mindig már-már túlzással mindenkinek, mert ezzel akartam bűntudatot ébreszteni másokban, hogy ők nem képesek ezt viszonozni. Tehát az egyenlet végén ugyanúgy én állok. Az édesanyám anyagilag segített nekem csomószor, amikor látta, hogy kezdek kifogyni a pénzből és én ezt a szeretet álarca mögé bújva, arcpuszik és véget nem érő hálák (hamis) kíséretében használtam fel, és éppen vele szemben valósítottam meg én is a nárci viselkedést. Az exbarátnőm olyan családból származott, ahol a szülővel szemben minden egyes nap bizonyítani kell, hogy érdemes vagy a szeretetükre, engem pedig úgy kényeztettek el, hogy egész életemben megszoktam, hogy úgysem én leszek a hibás, a családomnál úgyis mindig vigaszt találok, hogyha elszúrom a dolgokat. És hogy most hol tartok? Barátaim nincsenek, mert elüldöztem mindenkit a szakítás után azzal, hogy megállás nélkül csak szidtam az exemet, legitimálva ezzel a gondolatot, hogy én nem tehetek semmiről (ebbe persze belefárad az ember elég rövid idő alatt). Az államvizsgákkal még mindig nem állok sehogy, pedig édesanyámnak ez okozná életében a legnagyobb örömöt, ha végre lediplomáznék (ebből látszik, hogy még a saját anyámat sem szeretem, aki eltart, máskülönben hajlandó lennék másért is küzdeni, ráadásul ha magamért sem teszem meg, akkor valószínűleg magamat sem szeretem). Úgy érzem magam (egész életemben úgy éreztem magam), mint egy radar. A humorérzékem abban merül ki, hogy tökéletesen tudok utánozni bármilyen filmszereplőt vagy éppen élő embert (iskoláimban mindig nagy sikert arattam, hogy a komplett tanári kart eljátszottam), de most először jöttem rá arra, hogy nincs önálló egzisztenciám, hanem csak másokból építettem fel egy komplett "lényt"(nincs rá jobb szó) és mindig éppen azt adom elő, amit az adott környezet éppen elvár. Jelenleg jogosítványt készülök megtenni és azt veszem észre, hogy sokszor tudat alatt szándékosan követek el hibapontot vezetés közben, mert arra vágyok titokban, hogy az oktató együttérzését fejezze ki, amiért nem én vagyok a hibás, hanem a gyalogos. Iszonyú nehéz. Úgy képzeljétek el, hogy olyan vagyok, mint egy két lábon járó fájdalom, ami 1 másodperc alatt tudna sírni, de mégsem tud sírni, mert nem ismeri, milyen az IGAZI intimitás, ahol az ember tényleg azért sír, mert fáj belül valami, nem pedig azért, mert teátrális eszközökkel azt akarja, hogy a környezete megvigasztalja, ha sírni látja. És mondok nektek még valamit. 1 hete nem mentem fel egyáltalán a Facebookra, és van egy kis asztali tükör az íróasztalomon (abba nézve szoktam felmondani a tételeket, eljátszva ezzel az elképzelt vizsgaszituációt). A tükröt 3 napja elraktam a fiókba és arra próbálok figyelni, hogy még a fürdőszobában is háttal a tükörnek mossak fogat reggelente. Tudom, hogy most fogjátok majd a fejeteket és nem hiszitek el, a poklokat élem át emiatt 1 hete. Nem tudom, hogy van-e valahol pattanásom, nem írhatom ki a világnak fb-on, hogy mi van velem és nem leshetem mások (hamis) életét, ahol mindenki boldog. A tanulásban mindig azt vettem észre, hogyha valaki azt mondja 10 nap szépen elég a felkészülésre, akkor 3 nappal előtte kezdtem el és puskákat készítettem, mert kellett az adrenalin és muszáj volt veszélyesen élnem, ha pedig a tanár észrevette, akkor szorongás nélkül hazudtam itthon a család szemébe, hogy valójában azért nem sikerült, mert rossz tételt húztam. Most jelenleg MINDENT megkell tanulnom, azt is, amit unok és pokolian szenvedek. Egész életemben mindenbe belekezdtem és kb 1-2 hónap után hátradőltem, Minden egyes tantárgynál évfolyamelső voltam kb októberig, aztán decemberben volt, hogy az a professzor, aki közölte, hogy a legnagyobb reménysége voltam, emelte le rólam a kezét. A betegségemről végezetül: Egy terapeuta nem tartja kizártnak, hogy valójában 2 okból lettem beteg: Az exbarátnőm lelki szemetesládának használt és gyakorlatilag halálba emésztettem magamat őhelyette is, a másik viszont, hogy talán tudat alatt nekem is szükségem volt erre a betegségre, hogy a világ felfigyeljen rám. (Hiszen a beteg embernek nem az a szívfájdalom, hogyha beteg, hanem ha nem látogatják meg a kórházban). És végül a saját személyes konklúzióm: Ki lehet ebből gyógyulni? Véleményem szerint igen, VISZONT iszonyú fájdalmas áron. A világ jelenleg abba az irányba halad, hogy a leghatalmasabb emberek sem vállalják a felelősséget azokért a gyalázatos hibákért, amit elkövettek, SŐT a végén még éppen a népet sz*patják azzal, hogy ők tehetnek róla, hogy ezt hagyták. Így az átlagpolgár hogyan tudna meggyógyulni, ha a társadalom, amiben él is éppen aszerint él, hogy "ez nekem jár"? Szeretnék ŐSZINTE lenni egyszer. Tegnap átsegítettem egy vak bácsit az úttesten és most először nem akartam köszönetet kapni tőle és ez felszabadítóbb érzés volt, mint háláért segíteni. Szeretnék olyan párkapcsolatban élni, ahol valóban érezhetek egy olyan lány társaságában, aki szintén képes igazi mély érzésekre. De ez a feladat egy életen át tart, erre rá kellett döbbennem. Ez olyan betegség, akár a cukorbetegség. Holnap is vár rád és résen kell lenned. Szeretnék kitartóbb lenni az életemben és elfogadni a testemet. Nem akarom a környezettől várni az igazolást a tetteimre, DE ugyanakkor nem is akarok elzárkózni a környezetemtől, mert akkor egyedül kell megítélnem a saját cselekedeteimet és akkor ismét csak azt hiszem, hogy én csinálok mindent jól. Szeretnék végre tényleg ÉLNI, nem akarok senkit bántani, de ugyanakkor bármennyire is furcsán hangzik, nem akarok szeretettel sem "zsarolni" senkit :(. (Ezeket a sorokat egy olyan embertől képzeljétek most el, aki képes lenne bemenni egy kórházba és szemrebbenés nélkül közölni egymás után 10 emberrel, hogy a hozzátartozója meghalt. Ugyanakkor lehet legbelül vágynék is erre, mert az ő fájdalmuk talán segítene nekem is átérezni, hogy milyen érzés, ha fáj legbelül.) Sok sikert kívánok ezen az úton, remélem egyszer még találkozunk is az életben, és te nem akarsz majd a villamoson engem arrébb lökni az ülőhelyért, én pedig nem azért adom át csak neked, hogy megmutassam én mennyivel különb ember vagyok nálad :). Kitartást!
válasza: