Bennetek ki tartja a lelket, ki biztat, ha nagyon össze vagytok törve?

Szeretem megélni az érzéseimet, ugyanakkor nem szeretem, ha valaki állandóan körbeugrál és próbálja "tartani bennem a lelket". Keveset és nehezen beszélek a problémáimról, igyekszek akkor is mosolyogni, amikor nagyon nehezen megy. A közelebbi kollégák, a párom és a családom tud arról, hogyha valami komoly "sokk" ért, de szeretem, ha ők is közömbösen kezelik, ne emlékeztessenek rá lépten-nyomon, ne akarjanak mindenáron a problémámról beszéltetni és a legrosszabb: ne sajnálkozzanak állandóan, mert ettől a hideg ráz.

A párom ismer (vele élek), tudja, hogy ilyenkor jól esik a távolság. Elmondja, hogy szeret és tudom hol találom, ha szükség van rá, majd elfelejtjük a témát és szépen lassan leküzdöm magamban. Én pedig szeretem és tisztelem, mert teret ad nekem akár öröm ér, akár bánat.

Életben tart az, hogy tudom, a családomhoz, a páromhoz és a barátaimhoz bármikor fordulhatok, ha baj van. Ugyanakkor általában túl szoktam élni a dolgokat egyedül is.

Senki. Inkább mindenki úgy érzem megpróbál visszatartani, mert ők képtelenek tenni a céljaikért és azt szeretnék hogy másoknak se jöjjön össze.

Évek óta csak az visz előrébb hogy minden reggel úgy kelek fel hogy "Na majd én megmutatom ennek a sok hülyének!" És egész napon ez visz át, ez motivál.

Egyedüli emberek akiket nem utálok az a családom. De tőlük is mindenre azt hallgatom hogy "Kevés vagy te hozzá. Úgyse fog összejönni hagyd a fenébe." Szóval ők is benne vannak abban a kategóriában akiknek be akarok inteni a sikereimmel.

Maga a cél amiért hajtok sose izgatott. Csak az mikor olyan emberek szembesülhetnek azzal hogy nekem sikerült nekik meg nem, akik eleve lekezeltek vagy a saját lustaságukból adódó savanyú sorsukat rám akarták vetíteni.

És meg kell mondanom, elég jó motiváció. És sikerülnek is a dolgok amiket fejembe veszek. Lehet kicsit tovább tart mint tervezem, de eddig minden összejött.