Bennetek ki tartja a lelket, ki biztat, ha nagyon össze vagytok törve?

Nekem már nincs ilyen személy az életemben. Senkire se számíthatok, magamra vagyok utalva.

Általában én szoktam másokban. Itt gyakorin is néha 1-1 emberben. Amikor bennem kell, általában kihisztizem magam egy lány és egy fiú barátnak, utána már öngyógyító vagyok.

Senki.

Red Vixen.

Senki.

Inkább család. De volt olyan idõszakom, hogy minden rosszul hatott rám és gyakran letörtem, olyankor a családtagjaimnak sem beszélem ki a szomorúságaimat. Ilyen helyzetekben saját magam tartom össze a lelkem.

A tudat, hogy ez az állapot sem tart örökké. Nem szeretem, ha olyankor van ott valaki, aki megpróbál biztatni, meg tartani a lelkem; nem kell azt tartani, hadd süllyedjen csak le a fenékre, mert onnan elrugaszkodva újult erővel tud a felszínre törni. Én meglehetősen befelé élő vagyok, és ilyenkor különösen fontos nekem az egyedüllét, hogy rá tudjak hangolódni a fájdalomra. A biztatások viszont inkább amolyan tünetmentesítő kísérletek, amik jó szándékúak ugyan, de nem segítenek megérteni a problémát.

Nekem sokkal könnyebb úgy túljutnom a problémákon, ha nem avatok bele senkit és magam oldom meg. Vannak bőven emberek a környezetemben, akiktől bármikor kérhetnék segítséget vagy lelkifröccsöt, de nem szoktam élni ezzel. Magamból merítek erőt mindenhez, ez így volt egész életemben.

Senki.