Mikor jutok végre túl a szegény gyerekkor miatti hibás gondolkozáson?

Kiskoromtól úgy 21 éves koromig valamivel az átlag alatt éltünk. Víz, fűtés és világítás szerencsére volt, éhezés is inkább csak minőségi.

Ruháim csak azok voltak, amik rám maradtak a családból, de mivel nem volt egy korombeli lány sem a rokonok közt, azokat hordtam, amiket ők a 90-es évek idején, szóval nem voltam valami divatos a sokszor nem is az én alakomra szabott holmikban. Egyedül nadrágot kaptam évi egyszer, mivel magas voltam, és az örökölt farmerek rövidek lettek volna. Így viszont évszakfüggetlenül 365 napon át ugyanazt az egy farmert hordtam, egy időben fél tenyérnyi tátongó lyukkal a combján télen, mert már be se tudtuk varrni.

Most már a párommal élek, két (bár még csak diákmunkás) fizuból kijövünk annyira, hogy tudjunk normálisan étkezni, illetve az évszaknak megfelelően ruházkodni.

Bennem viszont még mindig annyira bennem van, hogy milyen nélkülözni, hogy semmit nem merek megengedni magamnak.

Pl inkább éhes maradtam egész nap, de nem vettem volna valami harapnivalót kint a városban, mert úgy éreztem, én ezt nem engedhetem meg magamnak. Ugyanígy a ruhákkal is. Ez is drága, az is drága, enélkül is megvagyok, anélkül is megvagyok, aztán nézem a többi lányt, hogy milyen szép holmijaik vannak, ami nekem is lehetne, ha nem lennék sóher saját magam felé. Gyakran érintetlenül ottmarad a számlán a magamra szánt összeg hó végéig, mert erre is sajnálom, meg arra is.

23l