A szegény családi háttér mindig egy nehezen behozható hátrány?

A cél elvileg a társadalmi mobilitás növelése lenne, azaz hogy ezek az "osztályok" átjárhatóak legyenek, illetve hogy mindenkinek egyforma esélye legyen a tanulásban és a munkában, függetlenül a szülők anyagi helyzetétől.

Az igazság pedig az, hogy ettől egyre távolabb vagyunk. Annyira nem, mint 100 évvel ezelőtt, de az utóbbi 10 évben látványos visszaesés látható ezen a téren.

Az, hogy ez az egész csak akarat meg neveltetés meg szorgalom kérdése, meg azt feltételezni, hogy ugyanolyan esélye van mindenkinek mondjuk egy diploma megszerzésére, már bocsánat, de ilyen formán butaság.

Igen, papíron így van. Az is igaz, hogy tényleg nem példa nélküli a társadalmi pozíciók közötti mozgás. Viszont az cáfolhatatlan tény, hogy aki jobb körülmények közé született, annak jobbak az esélyei. És hiába jövünk azzal, hogy "de hát ha jobban tanult volna, meg találékonyabb lett volna, akkor lett volna esélye ugyanazt elérni, amiért más a kisujját se mozdította", nos, pont ezt nevezik hátránynak.

De gondoljunk csak bele. Hasonlítsunk össze egy mélyszegénységben élő, gyermekét egyedül nevelő szabolcsi asszonyt, valamint egy Sopronban élő fogtechnikus házaspárt! Az egyik hazavisz mondjuk 80 ezret (és ez egy nagyon jó fizu az ő helyzetében), mivel amikor fiatal volt, muszáj volt minél hamarabb munkába állnia, ennél fogva még a középiskolát sem fejezhette be. A másik alanyunk keres 400 ezret egy hónapban, meg a házastársa is egy ehhez mérhető összeget. Ettől természetesen még lehet a fogtechnikusék gyereke síkbuta, meg a szalagmunkás asszony fiacskája is lehet zseni, ez tény. Csak míg egyikükkel gyakorlatilag annyit foglalkoznak a szülők, amennyit csak szeretnének, és kvázi korlátlan összeget ölhetnek bele a fejlesztésébe, addig a másik gyerkőc örül, ha látja az anyját, aki összetöri magát azért, hogy a lakáshitelt meg a rezsit fizetni tudja. Már itt óriási hátrányba kerül, hiszen a későbbi szellemi fejlődésre döntő hatást gyakorol az, hogy kisgyermekkorban mennyit és hogy foglalkoztak vele. De menjünk tovább! Általános iskola. Míg az egyik gyerkőcnek a tanuláson kívül tényleg semmi dolga nincs, és ha valami nem megy (és a szülők nem tudnak hatékonyan segíteni), nem vacillálnak, hogy egy magántanár segítségét kérjék-e. Eközben a másik gyerek már egész fiatalon gyakorlatilag el kell, hogy lássa a fél háztartás vezetését, mert apa nincs, anya meg dolgozik, így míg a másik tanul meg játszik, addig ő főz, mos, takarít. A két személy lelki állapota sem azonos, ami hadd ne mondjam, szintén kihat a tanulmányokra. Egy stresszmentes, gondtalan környezetben jóval könnyebb tanulni, meg egyáltalán motiváltnak lenni, mint egy olyan környezetben, ahol a gyerek az anyával együtt sír amiatt, hogy honnan lesz másnap kajájuk? És a különórákról, szakkörökről, egyéb fejlesztő jellegű elfoglaltságokról még nem is beszéltünk.

Aztán jön a középiskola. Míg egyiküket arra unszolják, hogy nehogy feladja a céljait, és meg se álljon diplomáig, addig a másiknál még csak fel sem merül a gimi, de talán még a szakközép sem, hiszen úgy később tud munkába állni. Az egyiknek lesz egy szakmája, ami persze egyáltalán nem lenézendő dolog, de valljuk be, egy érettségi nélküli pék, vagy bolti eladó esélyei jócskán elmaradnak egy érettségizett gimisétől, akit maximálisan támogatnak, hogy szerezzen legalább egy diplomát. Ugye, hogy azért egész mások az esélyek?