Miért van, hogy egyes emberek csak akkor kezdenek el ragaszkodni valamihez/valakihez, amikor már veszni látszik?

Mert jólesik a langyos vízben pancsikolni, ám amint hűlni kezd, megnyitjuk a meleg víz csapját.

Aztán nem törődünk a meleg vízzel, még azzal sem, ha éppen akkor nincs, amikor még kellően langyos vizünk.

Ha jobban odafigyelnél, rájönnél, hogy akkor sem ragaszkodik hozzád annyira, csak nem akar túl ridegnek sem tūnni, ezért idõnként jópofizik még egyet.

Amíg ezen rágod magad, addig nyakig benne vagy mások kisded játékaiban.

én faszi szemmel nézem,

mi - vagyis nem általánosítok én - szintén észreveszem közben ezeket a dolgokat és azt veszem észre, hogy inkább az elkényelmesedés szüli, amikor megnyugszik az ember, hogy már minden sínen van. Ilyenkor kicsit esik a lelkesedés majd a figyelem is, pedig próbál az ember figyelni a párjára és nekem is egy nagyon fontos személlyel fordult ez elő. Persze ettől még törődtem vele, csak nem olyan intenzíven mint amikor nem volt még velem. És persze az lett a vége, hogy ellökött magától, hiába próbáltam helyre tenni.

Azért, mert a pillanatot, a most értelmét nem értékelik, mindig csak a jövőre gondolnak. Ez lehet, hogy a feladattudatosság miatt van, vagy mert 1×űen pörögnek, és nem érdekli őket ez a dolog, csak a végén jönnek rá.

Én is ilyen vagyok: a feladatokra koncentrálok sokszor, így elfelejtem a jelent, és az emberi kapcsolatok simán elmennek mellettem.

#7

Szerintem a kettõ nem zárja ki egymást, van idõ a feladatokra s kapcsolatokra is bõven. Ha valaki ekkora túlzott idõt szentel a faladatainak, az nemigen ragaszkodik a kapcsolataihoz.

pl. Sok ismerõsöm van, aki sikeres munkahelyén/foglalkozásaival, ettõl még ápolják a kapcsolataikat, legalábbis semmi okuk arra, hogy elbizonytalanítsák a hozzájuk közelállókat.