Ha lassan 20 évesen is úgy érzem, nem szeretem a gyerekeket, később se fog ez változni?

Ha érdekel a valóság, jóindulatból írom: még bőven változol, mert nincs az az ember, aki 20 évesen elkezdene felnőtté válni. Majd olyan 22 / 24 évesen KEZDESZ te is felnőtté válni, most még kamasz gyermek vagy. Tehát ez teljesen egységes.

Teljesen mindegy, hogy ki jár munkába, ki nem, és hogy papíron nagykorú vagy-e, én pszichés szempontból foglalok állást.

Nem ma jöttem le a falvédőről, nem vagyok már annyira fiatal, és egyébként a szakmám kisgyermekneveléssel kapcsolatos. Van némi rálátásom a kérdésedre.

Gondolom megértesz, hogy nem megbántani szeretnélek, hanem elmondani a valós helyzetet a kérdésedre.

Nem kell megijedned az érzéseidtől!Nagyon szépen megfogalmaztad,elmondtad amit nagyon sokan így érezhettünk hasonló szituációban.Alakítsd ki,hogy amikor szükséged van az egyedüllétre akkor ténylegesen egyedül lehess.Meg kell találni mennyi ideig tudsz vigyázni a gyerekekre ameddig el tudod viselni őket.Ha te leszel majd édesanya más lesz a helyzet.A terhesség,szoptatás ideje alatt a szervezeted,gondolataid felkészítenek

erre!Még nem vagy érett a gyerekekhez!

Ugyan így vagyok ezzel én is. Keresztanyám gyerekei szoktak az őrületbe kergetni.. de ez szerintem neveléstől is függ mert nővérem gyerekét kedvelem, 2 éves de sokkkkal normálisabb mint keresztanyámé.. ott az egyik másfél a másik meg hét éves..

Alapból se szeretem a gyerekeket, sajátot nem is igazán akarok, az meg, hogy erről ki mit gondol.. nos pont leszarom. Rengetegen úgy vállalnak gyereket, hogy nincs is meg a megfelelő anyagi hátterük vagy szimplán csak retardáltak és képtelenek nevelni a gyereket de ugye az kell mert az a normális.. nos én meg inkább spórolok a pénzemmel és majd bejárom a világot amíg mások a mókuskerékben vegetálnak a gyerekükkel. Úgy is van már elég ember akkor én minek gyarapítsam a létszámot? Sokan önzőségből vállalnak gyereket.

23F jöhetnek a lepontozások, nem hat meg 😎

Nyugi, a más gyereke nem a te gyereked! 20 éves koromig csíptem a gyerekeket, aztán egyre jobban idegesítettek. Láttam, ahova gyerek születik, ott a háziállatoknak nagyon rossz vége lesz. Utálni kezdtem őket. Megőrültem attól, hogy kisgyerekes ismerőseimmel 2 szót nem lehet úgy váltani, hogy közben ne a gyerekre kelljen koncentrálni. 35 évesen szültem egy gyereket, mert a férjem annyira akarta. A terhesség tudata, hogy egy új élet fejlődik bennem, ez lenyűgözött. Egész addig örültem neki, hogy sokáig nem estem teherbe, de amikor sikerült, megéltem egy nagy befelé fordulást. Addig úgy éreztem, rettenetesen függök a férjem szeretetétől. Amikor terhes lettem, többé már nem foglalkoztatott úgy az a kérdés, vajon szerelemből vett-e el engem a férjem. Többé már nem számított. Nyilván számított volna, ha rendben lett volna köztünk minden. A lényeg, hogy ezen a kérdésen örökre túltettem magam, amikor megéreztem, hogy most már nem egyedül vagyok. Varázslatos volt. Egy könyvben nap mint nap megnéztük, hogyan változik az a kis sejthalom napról napra. 11 hetes ultrahangon megdöbbentett, mennyire tökéletes kis emberke volt, orrocska, ujjak, kezek, lábak, nagy homlok...Mindene meg volt már akkor amikor az orvosi protokoll szerint még elvetethető egy emberi élet. Lenyűgözött, de nem szerettem. De amikor megmozdult, majd 1 hétig nem mozdult újra, és rájöttem, hogy lehet akár nagy baj is, azt éreztem, rettenetesen hiányozna az a finom kis érintés, ha nem lenne többé. 23 hetes ultrahangon azt láttam, úgy alszik a méhemben, ahogy én a kispárnán. Két kezét a feje alá téve rámhajtotta a fejét. Mélységes bizalommal bújt hozzám. Neki én voltam a világmindenség. De még szülés előtt sem voltam biztos benne, hogy szeretni tudom majd. Rettenetesen aggódtam a kutyáimért, mi lesz ha nem fogadják el. Valószínű ez volt az igazi oka annak, hogy nem tudtam felhőtlen örömmel várni őt. De amikor megszületett és meghallottam a sírását, azt éreztem, milyen gyönyörű hangja van. Én, akinek felállt a szőr is a hátán a csecsemősírástól. Egyébként tényleg szebb hangja volt, mint más babának. Császáros voltam, csak egy pár pillanatig ismerkedhettünk, aztán elvitték tőlem. Akkor még ezt nem bántam, úgy éreztem, mindenhol jobb kezekben van, mint nálam. Úgyhogy tök nyugiban elvoltam reggelig. Amúgy iszonyú boldog voltam, de az ösztön, hogy magam mellett tudjam, nem volt még erős. Inkább csak tudatosan törekedtem arra, hogy amint érte mehettem, mentem is, hiszen az állatkölyköknek is az anyjuk mellett a helye születés után. Nem lett volna kötelező azonnal magamnál tartani őt egész nap friss császárral, de nem volt semmi különösebb komplikáció, azt leszámítva, hogy nagyon fájt a hasam. Izgatottan érte mentem és azon agyaltam, mit lehet csinálni egész nap egy kisbabával. És ha így fáj a hasam, hogyan fog ez nekem menni? Fülig érő szájjal toltam a kórterembe a kis csomagomat. Úgy éreztem akkor, gazdagabb vagyok, mint a lottó 5-ös nyertese. Nem tudtam elképzelni, mivel érdemeltem én ki ezt a csodát, hogy rám bízatott egy kis emberélet? Azt hiszem, ekkor lettem szerelmes a gyerekembe. Mellre raktam, nem ösztönből, hanem mert az állatoknál ez így természetes és tőlük egész életemben sokat tanultam. És az volt a csodálatos, hogy ahogy kézbe vettem a kicsit, megszűnt a császáros fájdalmam. Amikor nem volt velem, visszaért a fájdalom, de a karomba véve megszűnt. (Nem sokkal később az epidurál miatt viszont olyan nyakfájdalom gyötört 4 napon át, hogy azt ő sem tudta enyhíteni eléggé.) Egész nap benne gyönyörködtem. Néztem a gyönyörű okos szemeit, ahogy érdeklődve vett mindent szemügyre. És tanulgattam, szeretgettem. Életem legszebb 5 napja volt az a kórházi 5 nap, amikor semmi más dolgom nem volt, csak őt szeretni. Ennek már 3,5 éve. Már óvodás. De a szerelem semmit nem változott. A világmindenségem. Annyira imádom, hogy az már szinte fáj. A többi gyerekről is sokat, nagyon sokat tanultam meg rajta keresztül. Már nem hiszek a rossz gyerekekben. Csak az éhes, fáradt, elhanyagolt, rosszul nevelt, bántalmazott gyerekekben hiszek. Azelőtt azt mondtam, ha engem megütne egy gyerek, kiverném a fogát. Ma már azzal se értek egyet, hogy a kezére csapjunk. Egy ismerősöm elverte a 6 hónapos kisbabája kezét, mert a babakocsira letett könyv egyik lapját eltépte. Láttam a kicsi elkerekedő szemét és olyan fájdalmat éreztem, mert az a szegény kicsi nem tett semmi rosszat. Látom a kis totyogósokat, akiket nem engedtek a maguk ütemében beszokni az oviba, ahogy anyuka belöki a síró gyerekét a csoportszoba ajtaján, az ajtó lezárul..borzasztó. Igazából mióta megértettem a gyerekeket az enyémen keresztül, túlságosan is szeretem őket. Nem azzal az ütyüli-pütyüli módon, ahogy az enyémet imádom, hanem egyszerűen csak értem a kiszolgáltatottságukat. Nem szeretek minden gyereket. De ha jobban belegondolok, gyerekutálós korszakomban is volt mindig 1-2 kölyök, akit úgy igazán szerettem.

A gyerekekben pont az a kiszolgáltatottság fogott meg, amit az állatokban látok.

Ne aggódj ezen, ha gyerekkorodban szerettek téged, te is jó anya leszel.

Na ezért szeretem ezt az oldalt... Én leírom nem fog változni, lepontozás. Következő leírja fog változni, lepontozás. Van harmadik opció ezek szerint? :'D

Jobb ez az oldal, mint a Comedy Central.

Nem biztos, hogy nem fog változni, egyébként vannak olyan gyerekek, akiket én sem kedvelek túlságosan (bár a szülők sem mind valók szülőknek, és sokszor ők rontják el), de vannak olyan gyerekek is, akiket kedvelek.

Minden esetre amíg így érzel, addig sajátod ne legyen nyomás hatására, mert az neked és a gyereknek sem lenne jó.

Az 5-ös válaszoló ömlengése végképp meggyőzött, hogy kizárt, hogy gyerekem lesz. Jesszus :D (és ezt kérlek ne vedd támadásnak, örülök, hogy te ilyen boldog vagy, és azt kívánom, hogy továbbra is leld örömöd az anyaságban, de nekem áll a szőr a hátamon)

Kérdező, nálam ez nem változott. De olyat is ismerek, akinél igen. 10-20 év és megtudod, nálad változik-e :D