Az Asperger-szindrómások hogyan dolgozzák fel a traumáikat?

Az aspergeres nem esőember basszus. Majdnem átlagos. Sokan nem is tudják magukról, hogy aspergeresek.

Tehát senkiről nem tudod, hogy dolgozza fel a traumákat. Esetleg magadról tudod? valahogy úgy van mindenki, több kevesebb sikerrel. Az "átlagember " nem létező lény, csak a statisztikai adatokban.

En ugy gondolom hogy egy aspergeres vagy egy autista szemely nem biztos hogy erti vagy ugy erti a vilagot ahogyan egy normalis ember. Van autista a csaladban tapasztalatbol mondom. Nekik a kudarcok mas termeszetuek, hiszen sajat vilagukban bezarva elnek. Nem biztos hogy azt ertik egy vilagrengeto vesztesegen amit mi. Neki egy vilagrengeto veszteseg lehet az is, hogy a hetek ota epitgetett kartyavar osszeomlott, vagy az a toll amivel egy eve ir eltort. Nem erti ugy a tavolabbi ot kozvetlenul nem erinto esemenyeket, sokkal inkabb azokat amik az o vilagahoz tartoznak.

Előző válaszolóhoz tudnék csatlakozni. Nem mindegy, hogy az adott emberkének épp mi a trauma. Pl. én aspi vagyok, gyerekkoromban sok olyan dolog történt velem, amit a normál gyerekek traumaként éltek volna meg, de nekem nem volt olyan nagy dolog, túlléptem rajta. Ezek általában emberekkel kapcsolatos események voltak, pl. valaki megvert, kicsúfolt, átvert, esetleg meghalt. Az ilyesmiket sztoikus nyugalommal egyszerűen tudomásul vettem. Viszont a tárgyak! Ha a megszokott kis dolgaim tönkrementek, szó szerint halálfélelmem volt, mintha a világ rendjéhez kapcsoló egyetlen kis fogódzót veszítettem volna el. Pici koromban egy kanállal aludtam, ami a sok fogdosástól, hajlítgatástól eltörött. Úgy kiborultam, hogy ki kellett hívni az ügyeletet. Hiába adtak a szüleim másik kanalat, nekem az az egy kellett, aminek minden kis karcolását ismertem. Ugyanez történt a többi kedvenc tárgyammal, tollal, ecsettel, kisautóval, ha elveszett vagy eltört, netalán ellopták, kiborultam. Felnőttkoromra ennek a nyomai maradtak meg, a mai napig nem izgatnak annyira az emberi kapcsolatok, hamar túllépek rajta ha egy ember valamiképpen "kiesik" az életemből, de a kedves tárgyaim elvesztése sokáig bánt és ha újat is szerzek be, mindig ugyanolyannak vagy legalábbis nagyon hasonlónak kell lennie az előzőhöz. Az egyetlen, ami igazán mélyen tud bántani, az az állatok elvesztése, valahogy irántuk tudok olyan mélyen érezni, ahogy emberek iránt soha. Ha valami nem sikerül, azt régen dührohamokkal, nem ritkán önbántással (körömrágás, hajtépés, stb.) vezettem le, úgy tinikoromtól kezdve pedig ráálltam a futásra. Képes vagyok úgy kifutni a világból, hogy azt sm tudom, hol vagyok, de eddig szerencsére mindig hazataláltam. Persze nem mindig van lehetőség azonnal elfutni, ilyenkor halasztani szoktam a dühöt. Amikor megtörténik, gyorsan elkezdek valami olyanra gondolni, ami monoton és koncentrációt igényel, pl. szavakat gondolni visszafelé idegen nyelveken, számsorozatokat sorolni, ez az adott pillanatban megakadályoz a hirtelen cselekvésben, majd amikor már szabad, akkor szabadjára engedem a dolgot és futok. Volt már olyan, hogy egy stresszes héten egyáltalán nem maradt időm futni, így hétvégén kellett az egész hetet levezetnem, majdnem egész nap futottam.