Asperger-szindrómások! Ti is szoktatok így érezni?

A régi sulimban kiközösítettek, mert fura voltam, szinte sosem beszéltem, de ha megszólaltam, akkor sem tudtam olyan mennyiségben, stílusban és szóhasználattal beszélni, ahogy mások. Igazából világ életemben különcnek számítottam, kilógtam a sorból, de ezt tavaly meguntam, ezért "kutatómunkát" végeztem.

Folyton figyel(t)em mindenkit, hogy lássam, mikor mit és hogyan kell mondani, hogyan kell gesztikulálni, mikor milyen arcot kell vágni. Több tucat könyvet olvastam tavaly óta, legfőképpen azért, hogy írott formában is megfigyelhessem, hogyan kommunikálnak egymással (normálisan) az emberek, és mik az egymással való kommunikálás és társasági élet "íratlan szabályai". Még attól is tökre felvidultam, ha összefutottam a suli gondnokával és váltottam vele néhány szót, merthogy "addig is fejlesztem a kommunikációs képességeimet". Na jó, tudom, ez kicsit ijesztően hangzik, de én már csak ilyen megszállott vagyok... :D

És úgy fest a munkám eredményes lett, mert idén szeptemberben új suliba mentem, és itt elég sokat beszélek, és mondhatni van társasági életem, aminek őszintén örülök. Ezzel csak az a baj, hogy hiába élvezem nagyon ezt a "barátkozósdit", hihetetlenül kifáraszt, hogy folyton azt kell figyelnem, hogy ki mikor mit érez és milyen reakciót vár el tőlem; hogy ne beszéljek egy témáról túl sokat vagy túl keveset; hogy éppen mit és milyen hangsúllyal kell mondani, milyen arcot kell vágni; hogy ne kerüljem a szemkontaktust stb. Hónapok óta rombolom lefelé a belső szabályrendszerem, a berögzött szokásaim, a rituáléim. Elnyomom a tüneteim, és érzem, hogy egyre jobban halványulnak, DE attól még ott vannak. Mintha napközbenre az agyam egy hátsó zugába tolnám őket, és úton-útfélen ki akarnának szabadulni onnan.

Ebben az a legrosszabb, hogy mostanábankezdenek alakulni a dolgok egy fiúval, akivel ennek hatására nagyon sok időt töltök együtt, és feltűnt neki, hogy példuál éjjel-nappal zokniban vagyok, mert irritál a szőnyeg anyaga; idegesít, ha az asztalomon lévő könyvek élei nem párhuzamosok az asztal éleivel; csomó lényegtelen információt megjegyzek, mást meg egyből elfelejtek; ami érdekel arról egy lexikonnyit beszélek, ami nem érdekel, arról meg max 1-2 mondatot tudok/vagyok hajlandó beszélni; bizonyos hangok vagy fények, amik másnak fel se tűnnek, engem nagyon tudnak idegesíteni... meg egy csomó ilyen furcsa szokás, amit reggelig tartana felsorolni. Neki ezek tetszenek, azt mondja, jó, hogy fura vagyok, mert ettől csak még érdekesebb leszek, de engem akkor is zavar, hogy ő látja ezeket.

Amikor este hazaérek, bezuhanok az ágyamba és senkivel se akarok beszéln i, mert szükségem van az egyedüllétre, hogy regenerálódjak és erőt gyűjtsek a következő napi beszélgetéimhez.

Aspergeres társaim, akik szintén próbának fekülkerekedmi saját magukon és normálisak lenni! Ti is így éreztek? Vajon idővel sikerül majd megszoknom az "új önmagamat"?