Értéktelennek vagy értékesnek érzitek magatokat?

Társadalmi szempontból értéktelen,

de saját magamnak értékes.

Kedves Kérdező!

Mióta felnőttem, nem gondolkodom ilyen kategóriákban. Ezek tartalmatlan ítéletek, haszontalan címkék.

Kedves #7-es, nagyon egyetértek veled! És mégis, milyen sokan ragasztják magukra ezeket a címkéket, ezzel önmagukat is megbénítva!

Aki értéktelennek érzi magát, az keressen magának valami jótékonysági szervezetet, és szabad idejében segítsen másoknak térítésmentesen! (Lehet akár egy állatmenhelyen is, ha nem bírod az emberek tömegét.)

#1-es, (és többiek is) te kezdj el olvasni, TED talkokat nézni, elsőnek mondjuk ezt:

[link]

Én is felnőttem, és azt gondolom, hogy pontosan ezért szükségszerű elgondolkodni néha azon, hogy ahogy és amit teszünk, az jó-e nekünk, a környezetünknek és a társadalomnak.

A kérdés megválaszolása nem egyszerű, elég megosztó személyiség vagyok a környezetemben.

Vagy szeretnek vagy irdatlanul utálnak, semleges nem nagyon van.

Akik utálnak, jobbára azok a régi munkatársak, akiket én irányítottam. Teljesen más mentalitású helyről jöttem oda, ahol most dolgozom, és még nagyon sokat kell idomulnom hozzájuk és nekik is hozzám.

Más volt a régebbi helyen, mert ott tényleg kegyetlennek kellett néha lennem, mert visszaéltek az ember bizalmával.

Itt viszont más, viszont mivel a kemény dolgozók felőli ellenállásba szoktam bele, nehéz az új helyzethez igazodni még.

Ott tényleg úgy volt, hogy mindennapossá vált az, hogy elő kellett vennem az "Azt mondtam,..." érvet, nem telt el olyan nap, hogy ne üvöltöttem volna, hogy "Azt ugattam, hogy takarodjon a p**sába megcsinálni, ha nem akar éhen dögleni."

De nem voltatok ott... Ott azzal kezdődött, hogy bejöttem, "Jó reggelt" helyett visszaköszönésképpen "A k**va anyádat, te r*hadék/m*cskos patkány"-okat kaptam vissza kórusban, és még így is a kifejezett elithez tartoztam abban az értelemben, hogy ez ott iszonyatos finom köszönésnek számított.

Az egyik pali pl. már az első nap felmondott.

Be is csukták már hála istennek azt a helyet... Egy rettenet volt. Úgy mentem el minden reggel dolgozni, hogy hánytam egy nagyot, aztán az irodám mosdójában is egyet, és indultam ki a termelésbe rendet tenni.

Hazaértem, sírtam egyet, a feleségem megvigasztalt, aztán újra.

Itt meg ugye odajött hozzám két hölgy első nap, hogy "XY úr, lenne szíves kiengedni minket egy cigarettára?"

Az állam is leesett. :D

1) Önöztek engem.

2) Udvariassági formulákat használtak

3) Engedélyt kértek(!!!) :D

Mondtam is nekik, hogy ennél csak nagyobb kéréssel kell hozzám fordulni, menjenek nyugodtan, csak legyen meg, amit kérek. :)

Itt nagyon szeretnek, megbecsülnek és igen, értékesnek érzem magam.

Azóta kölcsönös tegeződés van minden általam irányított munkatársammal, váltásban "kapnak meg", hogy velük ebédelek, szóval itt jó. :)

Mikor idejöttem, az első pár napon azért sírtam a feleségem vállán, mert annyira meghatott, amilyen kedvesek velem a munkatársaim. :DDD

Egyszer például szülinapom volt. Megyek be, sehol senki. Mondom ha szünnapra jöttem be, akkor gratulálnom kell magamnak. :D

Egyszer csak kiront az irodámból vagy ötven ember, aztán körbeöleltek és adtak egy tortát. :)

És igyekszem én is ezt adni nekik. Szülinapokat jegyzem folyamatosan, és mindig hozok az illetőknek valamit. :)

A családi életemben, szűkebb környezetemben olyan embernek tartanak, akivel szeretnek lenni. :)

Szóval régebben nem, nem éreztem magam annak, mert a napom harmadát olyan emberek között kellett töltenem, akik tiszta szívből gyűlöltek, most pedig már igen, értékesnek. :)