Miért vagyok ennyire magányos és szerencsétlen?

Soha nem voltam egy népszerű lány. Általános iskolában folytonosan kiközösítettek, fizikailag és verbálisan is bántalmaztak és egyszer megkíséreltek megerőszakolni is. Otthon anyám és apám ölték egymást, állandó feszültségben éltünk, mivel a házunk túlságosan is kicsi volt négyünknek. Nem születtem okosnak sem, amikor anyám segített a tanulásban, többször elveszítette a türelmét, megrángatott és az asztalba verte a fejemet.

Később sikerült elköltöznünk egy nagyobb házba. A veszekedések drasztikusan csökkentek, 16 évesen saját szobát kaptam, ahogy a húgom is.

A gimnáziumba éppen hogy felvettek, pedig meg merem kockáztatni, hogy az évfolyamból én tanultam a legtöbbet.

A gimnáziumban folyamatosan nevettek rajtam, és az egész osztály előtt megaláztak, többek között az osztályfőnököm is. Tanulmányi átlagunk szerint sorrendbe állítottak minket és így kellett álvennünk a bizonyítványainkat. Mondanom sem kell, mindig a végén kullogtam.

Emellett bármennyit tanultam az a jegyeimen nem látszott. Később egyetemre szerettem volna menni és a szüleim hetente párszor magán (kémia) tanárhoz járattak. A kémiafakultációról az iskolámban elküldtek, mert nem voltam elég jó.

A tanárom szerint gyenge láncszem voltam. Hetente több száz példát csináltam meg, de sajnos az érettségin nem látszott meg az eredménye.

Folyamatosan azt hallottam, hogy változtassak, szedjem össze magam, de már nem volt mit.

Másik városba vettek fel egyetemre, ahol megjött az önbizalmam. Ki mertem állni magamért. Lett egy barátom is, akivel egy éve együtt vagyunk, őszinte jó szerelmi kapcsolatban. Neki sok mindent el mertem mondani, olyat is, amiről a szüleim nem tudnak.

A gimnáziumi barátnőm időközben talált új barátokat, így érdektelenné váltam számára. Az első vizsgaidőszakban a nagyapám öngyilkos lett. Ez számomra nagy érzelmi megrázkódtatás volt, így több tárgyból megbuktam. Szeptemberben kezdek egy másik szakot, remélem az rendbetesz. Mert most nincsenek céljaim és barátaim sem. Teljesen egyedül vagyok.

Ezen a héten itthon vagyok a családommal, de a húgom dolgozik (diákmunka), így nincs itthon. Apám pedig elvan magában. Egyébként nem egy érzékeny ember, nem szeret a problémáimról hallani.

Eddig azthiszem kétszer volt pánikrohamom, és régebben nagyon könnyen kikapartam a bőröm és tépkedtem a hajam, vagy elbújtam az asztalom alá, ha túl nagy stressz ért.

Azt beszéltük a barátommal, hogy holnap jön. De sajnos nem tud, csak azután, családi ünnep miatt. Én meg irigykedem rá. Nap mint nap érdekes programokon vesz részt. Most is kint van a sötétben egy mezőn. Tegnap céltáblára lőttek. Én is szeretnék ilyeneket csinálni. Tényleg. Az egész életem alatt semmi veszélyeset nem csináltam a lovagláson mint sporton kívül. Bezárva érzem maagam barátok nélkül és egyedül.

De sajnos nekem nem megy könnyen a barátkozás, most nincs is kivel. De hogy bírom ki az egyetemig ezt a langyos mit sem érő sz*rt, amit az életemnek nevezek. Mindig sírok, ha másoknak jó, jól érzik magukat. De nem tőlük irigylem, hanem én is szeretnék egy saját társaságot, akikkel északába nyúlóan lehet beszélgetni, csokit enni, kaszinóba vagy ilyen rossz hírű helyekre menni.

Alig egy két éve hagytam abba, de addig minden este korábban feküdtem le aludni, mert elalvás előtt azt képzeltem, hogy a saját kitalált baráti társaságommal vagyok. Mint a normális emberek. Folyamatosan sírok, mert mindig csak a támadás ér. Például, hogy nem beszélgetek a családommal. Bezsélgetnék, de mégis miről? Hogy mit csináltam? Kb semmit nem csinálok egész nap.

4-5 napja egy volt gimnáziumi osztálytársammal beszélgettem pár órát. És ezt olyan jó volt elmesélni! Olyan jó volt, hogy elment a nap! De ő nem fog ráérni a közeljövőben.

Attól is félek, hogy a barátom elhagy. Hisztis vagyok, túlérzékeny és féltékeny is.

Tényleg nem tudom miért írtam le vagy mit várok az oldaltól. Talán csak jól esett kiírni magamból.

19/L