Nem tudom kezelni a környezetemet és ez nagyon nagy gond. Hogyan változtassak magamon?

Olyan ember vagyok, aki kimondottan konfliktuskerülő és nehezen viselem a felesleges stresszt. Azt pedig különösen nehezen viselem el, ha úgy bánnak velem, ahogyan azt nem érdemlem meg. Hozzá kellett volna szoknom már, és meg kellett volna tanulnom kezelni, mert egész életemben így tengődtem. Én voltam mindig a "sréber" a "különc", akit folyton bántottak. Van, aki szerint ez normális, mert a gyerekek természetükből eredően gonoszak, és nincs olyan gyerek, akit sosem szekáltak, ne vegyem magamra. Igen, de van egy határ. Rám folyton ujjal mutogattak, gúnyoltak, kizárták a játékból, szóval számomra az volt a legkézenfekvőbb, ha nem törődtem velük, elvonultam rajzolni, olvasni, álmodozni stb... 1-2 barátom mindig akadt, de amint megneszeltem, hogy valami kétszínűség van a viszonyban, hamar vége lett mindegyiknek. Vagy szimplán csak egyikünket sem érdekelte a másik. Sokszor pedig az lett a bántalmazóm, aki korábban a barátom volt.

Nem tudom ezt megérteni. Nem vagyok ilyen, sosem lennék képes minden nyomós indok nélkül ártani másoknak. Nyilván amolyan áldozat típus vagyok, és van, aki erre ugrik, élvezi, hogy földbe döngölhet. Én meg nem vagyok képes visszaszólni, csak sírok, mert sosem értem, miért vagyok olyan rossz, hogy ezt érdemlem. Egyszer a tanárnőm négyest adott magatartásból, mert azt mondta, hogy túl sokat sírtam, és ez nem illendő dolog. 9 éves voltam. Persze, mindig én voltam a hisztikirálynő mások szemében, de ez még most is így van, és azért bánt ennyire, mert biztos velem van a baj.

A legnagyobb baj velem az, hogy alapvetően képes vagyok kijönni az emberekkel, de nagyon kritikus vagyok. A barátaim, az igaz barátaim mind átmentek azon, amin én is, őket is bántották, ők sem voltak kimondottan a közösség részei. Aki ilyesmit nem tapasztalt, nem ért meg, és nem is akar. Nekem erre nincs is szükségem, az egyetlen dolog, ami zavar, hogy egyesek úgy viselkednek, amire képtelen lennék. Innentől kezdve engem irritálnak, felbosszantanak, pusztán a viselkedésükkel, és nem akarok velük keveredni. Megértem, elfogadom, hogy az emberek mások. Az is nagyszerű, hogy vannak egyének, akik tényleg bárkivel kijönnek, képesek úgy viselkedni, hogy mindenkinek megfeleljen. Nekem semmi kedvem mindenkinek megfelelni. Nincs kedvem nyalizni, hízelegni, ahogy olyan sokan szoktak. Sem ahhoz, hogy megjátsszam magam. Azt is szánalmasnak tartom, ha valakinek olyan elvárásai vannak, amiknek fordított esetben ő nem tenne eleget, mert magában a gerendát sem venné észre, azt hiszi tökéletes.

Nem tudom elviselni, ha valaki azt gondolja magáról, hogy magasabb rendű, mert még ha így is van, lehet ezt értelmesen kezelni, nem pedig nagyképűen. Itt van a problémám, ugyanis én azt gondolom, az emberek között vannak szintek. Ez nem kasztrendszer, járkálunk a szintek között, de szerintem teljesen jogos, ha az emberek a saját szintjükön szeretnek mozogni. Képes vagyok bárkivel elbeszélgetni pár órát, de hosszú távon kínszenvedés számomra, ha nem a saját szintemen kell ezt tennem. Nem tudom ugyanis, hogyan kéne viselkedni, nem tudok kezelni senkit, akinek merőben más alapokon nyugszik a személyisége. Amit én jónak tartok és számomra optimálisnak, az más szerint túlzás, és nem tudok alkalmazkodni, tehát hisztis vagyok. Beilleszkedni pedig azért nem tudtam soha, mert nagyon igényem sem volt rá, mert azok az emberek hátráltattak volna a céljaim elérésében, szívták volna az energiáim, bántottak volna. Megválogatom, hogy kikkel foglalkozom, és mindenkit elkerülök, aki ártalmas a számomra. De az élet nem így működik. Az elkerülés nem a legjobb alkalmazkodási mód. Néha bizony harcolni kell. De én még beszólni sem vagyok képes, nem, hogy győztesen kikerülni egy vitából.

Természetesen volt olyan szituáció, amikor nem bírtam tovább és kifakadtam. De olyankor olyan dolgokat mondtak nekem vissza, amire mit lehetne mondani?

Pl: Vedd észre magad!, Miért, te mi vagy?, Fejezd be, mert nincs kedvem visszamenni ovis szintre... Vagy megtanulsz alkalmazkodni, vagy mindenhol gondod lesz az életben. Kibírhatatlan vagy, ne csodálkozz, ha egy hisztis, elkényeztetett libának tart mindenki. Ha egyszer tudod magadról, hogy te vagy a kisebbség, akkor miért nem igazodsz a többséghez? Nem várhatod el senkitől, hogy hozzád igazodjanak.

Ezek olyan dolgok, amikre nem tudok reagálni, de általánosságban semmire, ami ilyen felhangú. A kedvencem mindig az, hogy azt mondják, nem megsértődni, hanem gondolkodni kellene, meglátni magadban a hibát és csiszolni rajta. Megszámolni sem tudtam, hányszor hallottam már olyan emberek szájából, akinek legszívesebben megmondtam volna, hogy előbb te is nézz magadba, mert rengeteg poros sarkod van, amire ráférne a takarítás. Utána beszélhetünk. Csakhogy én még erre sem vagyok képes. Inkább bevágom a durcát és akkor esze ágában sem lesz többet hozzám szólni. Ez is egyfajta elkerülés. Mindig hatásos, csak utána joggal utálnak meg, mert a legrosszabb oldalam mutatom. Szánalmasan viselkedem. De ezzel csak magamnak ártok, és nem nekik mondom meg, hogy az én szememben rossz emberek. Úgy sem hallanák meg, mert ahhoz túl sokra vannak magukkal. Aki pedig engem nem hajlandó tisztelni, és emberszámba venni, ne is számítson arra, hogy szóba állok vele.

Csakhogy, sok ilyen helyzet lesz az életben és nem tudom őket kezelni...Bár tudnék rá valami megoldást.