Szerintetek innen is van kiút vagy itt a vége?

26 éves férfi vagyok, aki valószínűleg nem érdemli meg az életet. Szüleimről röviden: érzelmileg terrorizáló apa, emellett túlzottan is pátyolgató anya. Gyermekkoromban is magasabb volt az intelligenciám az átlagnál, főleg érzelmi téren. Pontosan tudtam (ahogy ma is) ki mit gondol rólam, anélkül, hogy elmondta volna.

Megpróbáltam elhelyezkedni több munkakörben is, de soha nem éreztem jól magam és otthagytam. Ami a hivatásommá válhatna(katona,tűzoltó,rendőr) mint munka, abban nem tudok elhelyezkedni mert - bár minden fizikai feltételt maximumon hoznék - a rövidlátás akadályoz.

Vendéglátói végzettségem van, de hiába kommunikálok jól, nem tudom magamra erőltetni a mosolyt. Sajnos 7 éves koromból van az utolsó emlékem mikor boldog voltam.

Amit leírtam az csak a a töredéke a problémáim sorának, - gondolok itt stresszre->depresszióra->alvászavarra->magányra>-kilátástalan élethelyzetre stb.

Nem akarok élni, de véget sem akarok vetni az életemnek, mert nagyon megrázná a családomat, különösen, hogy a bátyám felesége várandós, szóval keresztapa leszek(lennék).

A saját életem évek óta nem érdekel, de önzőségnek tartom, hogy cserbenhagyjam a családomat. Mit csináljak? Elég intelligens vagyok, hogy tudjam messze állok attól, amit ma normálisnak hívnak, tegyem ki ennek a mostani (és jövőbeni) családomat, vagy a gyökerénél vágjam el a vonalat ( nem hisztiző tinédzser vagyok, felkészültem rá, de mégsem mondhatom el mindenkinek, nagyon jól játszom az "élni akaró" szerepét").?