Most akkor vége a barátságunknak? Szerintetek mit csináltam rosszul? Tudok -e tenni még valamit, vagy ez már menthetetlen? Leüljek vele beszélni, hajlandó lenne rá egyáltalán?

Nehézkes most számomra ezen sorok megírása, mivel nagyon fáj ez az egész, nem először történik velem mindez, úgyhogy előre elnézést a zavaros fogalmazásomért. (Meg mert elég hosszú lesz, azt hiszem:D)

Nem is tudom hol kezdjem... Van(pontosabban volt) egy legjobb barátnőm(Nevezzük Alíznak), akivel azt hittem nagyon szoros kapcsolatot sikerült kialakítanunk, és bármi jön, mi mindig ott leszünk egymásnak. Milyen naiv voltam! Pedig ennek az elképzelésemnek abszolút volt alapja, hisz mi nem csak mindent együtt csináltunk, együtt nevettünk, sírtunk, hülyültünk stb, hanem ennél szerintem egy sokkal bensőségesebb kapcsolat is létrejött közöttünk. Olyan dolgokat, gondolatokat osztottunk meg egymással, amit addig még soha senkivel a világon, pedig lett volna rá lehetőségünk. Sokszor csak felhívtuk egymást és csendben hallgattuk a másik szuszogását, erre aludtunk el. Valahogy az ilyen csend egyáltalán nem hatott kínosan, sőt, megnyugtatott, biztonságot adott kettőnk számára. És ezt nem csak gondoltam így. Mára már azonban ennek a szoros kapcsolatnak nyoma veszett valahogy.. Gőzöm sincs mi történt, de azt vettem észre, hogy hirtelen egyre kevesebbet beszéltünk, és a kettőnk közti kommunikáció átalakult semmitmondó "sziamizu" fecsegésbe, amit úgy érzem csak kötelességből csinálunk már mind a ketten, vagy nem is tudom.. Van itt még valami, ami szerintem nagyban közrejátszott a barátságunk elhidegülésében. Régebben ugyanis 3-an voltunk legjobb barátok egy mások lánnyal, nevezzük Annának. Aztán ők engem elkezdtek kiközösíteni, kibeszélni, csúfolni.. Én azonban borzalmasan szerettem őket, nem akartam mindezt elhinni, azt hittem ez mind csak pillanatnyi zavargás mind kettejük fejében, s majd lecsillapodnak, és újra minden a régi lesz. Legalábbis ezt akartam hinni. Ám szomorú véget ért ez a történet, mert kerek-perec a szemembe mondták: Meguntunk, gördülhetsz! (Szó szerint így mondták, még most is visszhangzik e két szó a fejemben, pedig ennek már 4-5 éve..) Ezután nem zavartam őket tovább, nem akartam kellemetlenséget okozni nekik, mert annyira szerettem mindkettőjüket. Minden nap sírtam, depressziós voltam, mert valamiért mélyen kötődtem hozzájuk. De mindeközben az élet ment tovább, én barátkoztam másokkal is, mert nem akartam egyedül maradni, és szép lassan már nem sírtam, csak legbelül éreztem szúró fájdalmat, mikor megláttam kettejüket együtt nevetni, ölelkezni, boldognak lenni nélkülem. (Tudom, rossz ember vagyok, hogy én ettől szomorú leszek, de ez tényleg nagyon fájt.. Az egész.)

Többek között miattuk is mentem új suliba. Új élet, új barátok stb. Gondoltam én. Csakhogy elkezdtünk beszélgetni (egyre többet) Alízzal. Kiderült, hogy mennyi minden közös van bennünk, tulajdonképpen újra megismertük egymást. Ahogy egyre szorosabb lett a kapocs közöttünk megtudtam durvább dolgokat is róla, és ő is énrólam. Elmondta, hogy Anna veri, kihasználja, féltékenykedik állandóan, megalázza, piszkálja, hogy milyen kövér stb., és nem tudja otthagyni, mert akkor "végez vele". Én ebben az időszakban (kemény 2 évig tartott) végig mellette álltam, rengeteget beszéltem Annával is, próbáltam a jó irányba terelni, mindig kibékítettem őket stb. (Be kell, hogy valljam, csakis Alíz boldogsága miatt, az ő érdekében tettem. Tudtam, hogy ezzel az egésszel nekem lesz majd rossz, én szívom meg a levét, de nem akartam, hogy Alízt még jobban bántsák stb. Ilyenkor amúgy már Annán sikerült túljutnom nagy nehezen, szóval az ő érdekeit nem néztem.) E mellett egyébként Alíznak még a családjával, az önértékelésével és a súlyával is voltak problémái. Én próbáltam neki segíteni. Ha éjjel kettőkor felhívott sírva telefonon ott voltam, hajnali 4-ig beszéltem vele, nyugtatgattam, vidítottam. Naphosszat gondolkodtam, hogy vajon mi lehetne a megoldás Alíz problémáira, közben a sajátjaimról megfeledkezve. (Pedig nekem úgy érzem rosszabb helyzetem volt, mivel nincs rendes családom, a testvérem mentális beteg, a nagyimról meg kiderült, hogy nem is a nagyim, botrány lett ebből aztán mindegy... Meghalt a nagynéném, így a bácsikámra maradt egy szintén mentális beteg kisgyerek. Akkor aztán elkezdett inni, és alkoholista lett. És ha mindez még nem lenne elég, a nagyapám is eltávozott az élők soraiból, és a nem is igazi nagyim meg anyám között hosszas viták, tárgyalások voltak az örökséget illetően. Kezdett mindenki kipurcanni. És akkor még nem is említettem a sulit, a reménytelen szerelmemet, akit már 3 éve szeretek, az osztálytársaim, akik lenéznek, az én önbizalomhiányom, depresszióm stb. De mindez nem számított. És nem sajnáltatásképpen írom ezt, csakhogy lássátok, mennyire fontos (volt) Ő nekem..) Kitaláltam, hogy menjünk futni, jógázni, elvittem olyan helyekre, amikről tudtam, hogy oda lesz érte,koncertekre jártunk és kiállításokra, rengeteget beszéltem vele a problémáiról, bátorítottam, biztattam stb. Pont mint a barátok, semmi különös nem volt ebben. Csak aztán azt vettem észre, hogy Ő nem figyel ennyire az én gondjaimra.. Néha még olyan érzés is volt, mintha lekicsinyelné őket, s amikor kiöntöttem neki a szívem, csak annyit mondott: Az élet ilyen. Vagy küldött egy xd-t egy szomorú smájlit, vagy efféle jelentéktelen dolgot. Nekem ez belül mindig is rosszul esett, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy Ő kevésbé tud jól kommunikálni az emberekkel. Örültem, hogy van nekem, hogy van kinek elmondanom, hogy van kiben megbíznom. Hiába volt körülöttem minden pocsék, Ő ott volt velem. Ő tartotta bennem a lelket. Ő volt az én kis békeszigetem, a háborgó tengeren.

Csak aztán történtek dolgok.. Rossz társaságba keveredett.. Először cigizett, aztán drogozott, aztán ivott... Én elmondtam neki a véleményem. Azt mondta, tud vigyázni magára, de én nem hittem neki, és azt hiszem itt rontottam el, és sokat nyaggattam ezzel a témával. Aztán persze már nem drogozott, nem ivott, csak a cigi maradt meg, és az állandó vágyakozás a fű iránt.. Ezek után kiderült a számára, hogy Anna szintén ilyenekről "álmodozik", s szép lassan a cigi, a fű és az alkohol újra összehozta őket. Egyre többet voltak együtt emiatt.. Az elején még engem is invitált, párszor velük is mentem, de mivel nem voltam benne a dolgokban (bár bevallom cigiztem), ezért kiközösítettek, még ha ők nem is vették észre. Aztán már nem mentem, s talán ennek köszönhető, hogy Alíz nem hívott, nem érdeklődött felőlem. Innentől kezdve vált számunkra a beszélgetés nehézkessé, mint ahogy azt az elején írtam. Nem találkozunk már. Mindig írja, hogy most idemegy az Annával, meg oda, nincs ideje rám, be van táblázva. Nem tudom Ő érzi ezt az egészet, hogy itt már valami nem a régi, de mégis úgy teszünk mintha az volna. Attól tartok, hogy észre sem vette, hogy elhidegültünk egymástól, ami fáj, mert elvileg akkor nem is volt igazi barátság a részéről... Azt hiszem megunt, mert nem lelkesedem azokért a roppant fontos dolgokért (káros szenvedélyek) amikért Ő, és ez talán kizáró ok a barátságára.. Pedig engem nem zavar, hogy cigizik, füvezik.. Nem érdekel.. Próbáltam segíteni, nem ment, elmondtam neki, hogy az Ő élete, azt kezd vele amit szeretne, de ez szerintem nem jó. Tudattam vele, hogy bárhogy is hozza az élet, én nem akarom, hogy előbb haljon meg mint én, én azt szeretném, ha nem a kórházban töltené az utolsó éveit, kínlódva várván a halálra. Azt is elmondtam, hogy bárhogy is dönt, én ott leszek, mellette, s amíg meg lesz neki a számom, bármikor hívhat, és én érte megyek, legyen akármilyen részeg, lepukkant.. Legyen akármilyen elsorvadt, elavult a barátságunk, rám akkor is számíthat, mert egyszerűen szeretem. Ezt mind így szépen megírtam neki. Azt mondta, köszöni a törődést, de tudja, hol a határ.

És ettől a ponttól csak még rosszabb lett a "barátságunk". Már nem ír egyáltalán, nem is válaszol, csak ritkán. Sokszor olvasatlanná állítja az üzenetet. Múltkor meg ráírtam, mert hiányzott, s azt mondta, hogy Ő is akart írni, csak lusta volt. (Mondom, úgy tesz mintha nem történt volna semmi, vagy nem is tudom..)

A karácsonyi ajándéka még mindig itt porosodik a polcomon.. Én készítettem neki, a legnagyobb odaadással, de sajnos nem került rá sor, hogy odaadjam neki. (Van benne még egy plüssállat, amit azért vettem, hogy megvédje, egy parfüm amiről tudtam, hogy már régóta szeretné, és egy marcipánszív.. )

Azt vártam, hogy egyszerre adjuk oda, csak Ő sosem volt kész vele (elvileg egy portrét festett volna). Azt mondta, hogy lusta megcsinálni, nincs kedve, sok a dolga. Ebből nem csináltam ügyet egy ideig, hisz én is ilyen vagyok, álszentség lenne ezért haragudnom rá.. De már április van.. Én várok, Ő meg szerintem már el is felejtette... Nem számít, már nem kérek tőle semmit, nem akarom, hogy olyat adjon, amiben nincs benne a szíve. Az csak még jobban fájna.

Szerintetek vége van?:( Megtudom még menteni, annak ellenére, hogy Ő nem akarja? Önző vagyok tudom, de szükségem van rá... Nekem Ő volt az egyetlen ember az életemben akire támaszkodhattam, és Ő ezt tudja jól, hisz mindent tud a hátteremről. Talán emiatt még képes lenne a barátom maradni? Viszont az már csak sajnálatból lenne, meg mert nem akarna bűntudatot.. Azt meg szintén nem akarom.. Akkor inkább elveszítem végleg.

Szerintetek mit tegyek? Próbáljam neki felhozni a témát, mert nem beszéltünk még róla, ami tudom furcsa, de félek akkor még távolabb kerülnénk, vagy esetleg elkezdenénk erőltetni és csak aztán fulladna ki végleg, amit szintén nehezen viselnék el. És az ajándékkal mit kezdjek? Van még kiút ebből? Ti hogy látjátok ezt az egészet?

14L