Normális, hogy már egyszerűen élvezem, amikor szenvedek?

Mindig ez van, sosincs olyan, hogy jó lenne az életem. Az exem egy féreg volt velem, szakítottam, mégis hiányzik már 1 hónapja pedig tiltottam is. Ráadásul az is fáj, hogy kiderült, hogy egy qrva. De olyan szinten, hogy nem is tagadja. Persze csak virtuálisan, ugye kéreti magát képekkel stb.

Ha éppen nem egy exem vagy barátnőm miatt szenvedek idegileg, akkor attól, hogy nincs senkim. Szóval sehogy se jó.

Mégis hiányzik. Akkor a hobbim se megy túl jól, a melóhelyemen mindig rámrakják a negatív hozzáállást a sok olyan beállítottságú egyén, sőt, szellemi munka, de iszonyat fárasztó, jobban leterhel, minta 12 óráznék fizikailag. Ez mellett egyetem, ami most nem túl fényes, de legalább nem bukok. Már komolyan olyan szintre jutottam, hogy élvezem egyszerűen azt, hogy szenvedek, mert érzem, hogy élek. Csak röhögni tudok ezeken az általam befolyásolhatatlan helyzeteken. Pénzel sem vagyok elhalmozva, de legalább valamennyi van. Most azon vagyok, hogy eljárok bulizni minden hétvégén, hogy tereljem a gondolataimat, meg hátha lesz valami lány. De smárnál tovább sosem tudok jutni sajnos. Egyszerűen nem jutottam eddig egyről a kettőre egy ilyen lánnyal sem. Jó, exem is buliból volt az utóbbi, de ez 10-ből 1 jön csak össze. A bulis exeimből is mindig szenvedés lett mellesleg. Na mindegy.. Már csak röhögök ezen. 2 napja jöttem rá, hogy ez élvezetes már lassan. Megszokom..