Az miért minősül hisztinek, ha számomra megoldhatatlannak tűnő problémám van?

Amíg nincs bajom meg problémám, anyám is elvan velem meg barátnőm is. Ha viszont problémába ütközöm, akkor olyan mint ha mindenről én tehetnék, minden énmiattam van, gyűlölnek és eltűnnek.

Anyám meg se hallgat, ha problémám van és beszélni akarok róla, befogja a fülét és elmegy. Ha emiatt dühös leszek mert veszélyezteti az életemet, akkor még neki áll feljebb. Barátnőm engem nem igazán látott dühösnek, de ő toleránsabb. Talán ezért sokkal közelebb érzem Őt magamhoz, mint anyámat. Bár ha elmondom neki mi bajom, azt mondja ne nyavalyogjak és fejezzem be a hisztit. De ha egyszer fogalmam sincs mi az a hiszti...! Azt tanultam, hogy a hiszti a neurotipikus gyerekek ok nélküli önbántásuk üvöltözés közben. Én nem önbántom magam, ráadásul nem úvöltözök, mert iszonyatosan érzékeny vagyok a hangokra. Problémámat a Klinikán tanult asszertív nyelven próbálom kifejezni és megkommunikálni kulturáltan, de azt mondják hogy hisztizek meg sajnáltatom magam. Úgy érzem, hogy nincs kihez forduljak ha bajom van.

Környezetem se jobb, mert akik ismerősök látásból, azok meglátásom szerint lenéznek, mert más vagyok hozzájuk képest. Konkrétan nem értik miért nem dolgozom, miért nem próbálkozom, kiröhögtek amikor megkérdezték és azt mondtam még életemben nem jártam külföldön.

Kifejezetten idegesít, amikor nálam fiatalabbak azzal dicsekednek, hogy nekik diplomájuk van, meg kocsijuk meg munkájuk meg évente nyaralnak külföldön, meg hogy van baráti közösségük és a reakciójukból ítélve lenéznek engem, mert nekem nincs.

Ami rengetegszer kihoz a sodromból az az, hogy mondják, hogy keressek munkát, én keresek, jelentkezek de vagy nem írnak vissza vagy elutasítanak, de ami idegesít, az a folyamatos nyomás ami alatt vagyok, hogy csak akkor szerethetnek engem, ha van munkám meg egzisztenciám, emellett a kudarcok után meg azt mondják többen is, hogy én vagyok a szerencsétlen meg reménytelen, "nem igaz hogy ezt se tudod elintézni" meg "ezt direkt csinálod". Ez engem kifejezetten dührohamba rak, mert saját magamhoz képest mindent megteszek és azt mondják nem csinálok semmit, semmi se jó nekik, elmondják mit ne csináljak, hova nem mehetek, de a lehetőségeket meg tanácsokat amit adnak, azok túl általánosak.

Azt mondják szemléletváltás kell nekem, meg szakember, meg hogy keressek munkát. Ez rettenetesen felidegesít, mert ezt én is tudom de azt nem, hogy hogyan tudok ezeket elérni. Nem tudok változtatni a szemléletemen ha nem értem a működésem, illetve ha nincs mentor aki ebben segít és kitart mellettem. Szakembert se mondanak, hogy kit keressek fel (egyelőre ingyen, legfeljebb ha lesz munkám, részletekben talán kifizetem). Kurzusokat is próbáltam, nem vettek fel és nem azért mert totál nem értek hozzá. Mindig a kommunikációval jönnek hogy az nem jó, meg "nem látom át a társas helyzeteket". De MILYEN helyzeteket konkrétan?

Össze vagyok zavarodva, egyedül érzem magam, úgy vélem senki nem ért meg engem. Voltam pszichológusoknál meg ilyen kezelésen de a környezetemet ez nem változtatta meg. Az állapotom megkívánja a speciális környezetet, hogy legalább egy kis helyen legyen mindig kihez forduljak és minden körülmény között szeretetet és megértést és elismerést kapjak.