Van itt még rajtam kívül olyan, aki kb az emberek 90%-át utálja? De még talán saját magát is.

Eljutottam arra a pontra, hogy már kikészültem idegileg egy kicsit amit még a szüleim se tudnak mert igazából megpróbálom nem kimutatni ezt a depressziót.

Kezdem az elejétől, a családommal nincs semmi baj nagyon normálisak és segítőkészek velem és a testvéreimmel is.

Ha Ők nem lennének-vagy nem ilyenek lennének..- nem is tudom mi már lenne velem.

Tehát ez az emberutálat nálam már oviba elkezdődött, mivel én teljesen jól nevelt kislány voltam, ennek ellenére mégis csúfoltak mer kisfiús hajam volt, aztán általános iskolába se nagyon éreztem jól magamat, ott sokszor ki lettem közösítve szintén azért mert én visszahúzodó voltam és akkoriban anyuék öltöztettek, nem igazán voltam divatos se a többi lánnyal ellentétben..szóval én ott is kaptam az ívet, sokszor a nővérem és anyuék jöttek be megvédeni ha volt valami, aztán egy nap mikor már megunták, leültek velem beszélni, hogy most már álljak ki magamért nyissam ki a szám stb.. aztán egy idő után már egész bátor lettem, mire mentem középsuliba. Elkezdtem divatosan öltözködni sminkelni magamat és a hajamat is minden nap megcsináltam. Érdekesmód az összes lány barátkozni kezdett velem, a fiúk meg oda voltak értem.. teljesen átalakultam mondhatni ami nagyon sokat dobott az önbizalmamon, mert elég nagy lett a hírnevem a suliba, lett egy haveri köröm is ami inkább fiúkból állt mert kicsit fiús vagyok. Nagyon jó volt az a 4 év érettségiig hiszen nem szekált senki, nem voltam kiközösítve, ismerkedtem, barátkoztam de akkoris rengeteg felszínes és idióta, kétszínű, nagyképű emberrel találkoztam és ezáltal mégjobban utáltam az emberiséget.

A 4 év alatt szereztem pár jó barátot illetve általános iskolából is volt egy nagyon jó barátnőm(aki elment gimnáziumba, nem volt mellettem). Bevallom hiányzik mindegyik, ugyanis mára már egyikkel sem beszélek, ez megint hosszú történet de úgy gondolom ők is ugyan olyan hibásak mint én.

Érettségi után még maradtam technikumon ugyan abba a suliba, az a két év még el ment mer akkor még meg voltak a "haverjaim" és éltem társaségi életet azzal a maradék normális emberrel. Aztán vége lett a technikumnak is, szétszórodtak az emberek, ellaposodtak a kapcsolatok és nekem lett egy olyan pasim akivel az elején nagyon jó volt, ez megint egy hosszú történet, de erről szeretnék mesélni mer számomra hihetetlen, hogy egy aranyos rendes srácból egy ekkora kib>szott seggf<j lett mert ő kb. az a tipus volt mint amilyen én voltam, visszahúzodó kis ártatlan ember, egy középsuliba jártunk sokszor cseszegették, volt hogy megvédtem vagy beszélgettem vele. És egyre többet beszéltünk, egyre jobban tetszett mára már nagyon jó pasi lett de sajnos amilyen jól néz ki olyan egy hülye nagyképű is lett. Nem akarok most én nagyképű lenni de mikor össze jöttem vele mindenkinek le esett az álla mert nem az én szintem volt, mondhatni egy csinosabb helyesebb lány(én) össze jött egy "senkivel" aki persze számomra nem egy senki volt, csak kb így beszéltek rólunk az emberek, a haveri kör is...mer ugye akkoriban volt valami olyasmi, csak aztán nagy lett a szerelem ment a féltékenykedés, előre helyeztem a pasim a "barátaim" elé, elején persze már mentek a veszekedések de Ő mégis fontosabb volt nekem, kihúztam a depressziós korszakából és azt hittem majd meg fog becsülni de nem, rengetek csalódást okozott, egyszer majdnem meg is csalt mer találkozott más lánnyal mikor össze vesztünk(mer mondtam neki idegességembe menjen akihez akar) és hát ment is. Aztán azóta is vele vagyok nehéz elszakadni tőle..első szerelem,első kapcsolat, nekem már csak ő maradt meg a kis családom, meg persze a kutyám. A szakmámba nem tudtam elhelyezkedni suli után, de már dolgozni akartam mer mégse tartsanak el apuék.. aztán egy gyárba dolgozok másfél éve ami egy kínszenvedés volt, ma mondtam fel, itt utáltam meg igazán az embereket!!!.. de még a felmondási időt is le kell töltenem persze én egyből mentem a dokihoz táppénzre, nem is érdekel mi lesz már belőle mer mostanába hónapok óta csak stresszelek, hol a munka miatt hol a barátom végett vagy épp azér voltam idegesmer 23 évesen itthon élek nincs semmi jövőképem ebbe az országba(nem vagyunk gazdagok),vagy a jogsi miatt idegeskedtem mer elég nehéz volt a munka mellett mer hol 2 szakba hol 3 szakba kellett mennem össze vissza dobáltak, aztán a barátom is hol dolgozik-hol nem..fiatalabb mondjuk nálam de ez semmit se jelent, vállalkozó család, nem dolgozik náluk senki szinte csak a boltot viszik. Aztán a sok stresszől ha minden igaz az idegeskedéstől rosacea jött ki az arcomon!!!! Ami miatt szintén szenvedek, piros az arcom kezelni kell és diétáznom kéne de az se megy mer már kb csak a kaja boldogít. Rengeteget sírtam ez miatt is, hogy még egy ilyen csúnyaság is kijön rajtam ami már lehet nem fog elmúlani.

Tehát itt vagyok munkanélkül, egy idióta pasival akire most se számíthatok(akivel nehéz lenne szakítanom mer vannak nagyon jó tulajdonságai ésmég szeretem:(), rosaceas arccal ami még lehet durvább is lesz később, ja és persze magányosan.

Utálom az embereket de magamat is hogy nem csináltam másképp a dolgokat.

Fogalmam sincs mit kezdjek már magammal..

Röviden, utálom az embereket mer rengeteg szart kaptam tőlük, oviba, suliba, pasiktól, munkahelyen..pedig én úgy gondolom senkit se bántottam, senkinek se ártottam ok nélkül.

Van még rajtam kívül aki ennyire szenved? Vagy hasonló problémái vannak?

Nem is tudom, talán jó lenne ha írnátok pár pozitív választ vagy esetleg privátba beszélni, igaz nem változtatna a helyzetemen, de talán jobban érezném magam egy kicsit.

23/L