Miért van az, hogy ha valaki depressziós, szomorú, akármilyen baja van, akkor azt mondják, merje kibeszélni meg segítséget kérni, de ha megteszi, akkor az jön, hogy sajnáltatja magát?

Valszeg nem tud különbséget tenni problemafelvázolás-megoldaskeresés és panaszkodás-önsajnáltatás között.

Az energiavampioktol mindenki menekül

A különbség:

Van két barátnőm. Mindkettőnek nehezen mennek a dolgai mostanában. Az egyik pár mondatban leírja, hogy mi a baja, ha kicsit erősen is fogalmazva, és ugyanazt a témát csak párszor hozza fel, akkor az nem fárasztó. Elolvasom, közösen kitárgyaljuk. Ez így korrekt.

A másik...mint az árvíz. Írja, írja, amikor próbálok már egy fél óra után közbeszúrni valamit, a legkisebb részletet is leírja, minap arról írt fél órán keresztül, hogy milyen rossz tömegközlekedést használni. Teljesen feleslegesen csapong, általános dolgokról úgy panaszkodik, mintha senki nem élte volna mondjuk át a busz szörnyűségeit. Hát ez iszonyú fárasztó. Még elolvasni is.

És sok kérdező is ilyen. Rendben, van amit nem lehet pár mondatban leírni.

Az a különbség hogy az egyiken lehet segíteni, és képes erőfeszítéseket tenni hogy jobb legyen neki segítséggel.

A másik inkább szeret panaszkodni és áldozat lenni. Csak addig érdekli őt a segítség míg neki akkor semmit se kell tenni.

A "beszéld ki magadból" egy közhely, amit sokan megjegyeztek és tanácsként adják. Ha valaki önmagában ennyit hozzád vág, ne foglalkozz vele. Egyszerűen nem gondolja át pontosan a helyzeted, nem érdekli a probléma, csak 1 mondattal leakarja zárni a dolgot az illető.

Jó, ha az ember kibeszéli magából a problémáit, de a dologhoz kell egy megfelelő ember, aki befogadja ezt a helyzetet és értelmesen reagál. Vagy figyelmesen hallgat. Ha valaki ezekre képtelen, akkor az illetőnek felesleges bármit is kibeszélned, mivel alkalmatlan a feladatra.

És miért jön kibeszélés után a szöveg, hogy sajnáltatja magát az illető? Mert az emberek nem gondolják át, hogy a kibeszélést bizony tengernyi negatív dolgot is jelenthet. Pl. volt egy ismerősöm, akire olykor rájött a dolog. Ilyenkor 2-3 órát is szinte folyamatosan panaszkodott és sajnáltatta magát, viszont utána hónapokig jobban volt tőle. Ezt elég kevés ember volt képes befogadni.

Az emberek a szépet és jót szeretik. Időigényes és problémás valaki negatív dolgait végighallgatni, amikor simán lehet keresni mást, aki pozitív dolgokat mond. Ha körülnézel, többnyire érdekembereket láthatsz. Ha adsz nekik valamit, akkor érdekled őket. Ha ehhez jön egy negatív dolog (pl. panaszkodás), mindjárt kevésbé lesznek rád kíváncsiak, hiába vagy ettől függetlenül jó ember.

Aki pedig azt írja, hogy lehet röviden is tálalni a dolgokat... Hogy képzelitek el? Pl. közli valaki, hogy meghalt egy szerette, oszt' jóccakát'?

1:

Aki depressziós, az egyelőre nem tud eljutni oda, hogy megoldási lehetőségeket keressen, vázoljon fel magának. Kilátástalannak látja a helyzetét. Bizony végig kell hallgatni a panaszait, ha segíteni akarunk rajta, persze nem kötelező segíteni, de látszólag segíteni, közben meg helyből konstruktív hozzáállást várni tőle, az álszent szemforgatás. Szerintem összekevered a depressziós embert az egészséges, de bajba került emberrel. Utóbbinak tényleg csak megoldás kell a konkrét problémáira, előbbinél pont az a probléma, hogy ez nem működik. Persze lehet energiavámpírnak nevezni, meg el is kerülheted, csak épp a hibáztatásával nem mész semmire. Egyébként akiket én nevezek energiavámpírnak, azok nem depressziósok, hanem alapból mindenben a rosszat látó emberek, pl. a depressziósokról is úgy vélekednek, mint te (ezzel nem nevezlek energiavámpírnak, mert amúgy nem ismerlek).