Nektek hány évesen és mi volt az az élmény, amikor felfogtátok, hogy mostmár visszafordíthatatlanul magatokért felelős felnőtt emberek vagytok, és vége a lázongásnak, felelőtlen buliknak, munkahely otthagyásoknak?

Hogy hány évesen aut nem tudom pontosan, valamikor 32-35 között, most 38/f vagyok.

Na akkor ez lehet, hogy hosszú lesz...

32 évesen feleség 2 gyerek.

Autobaleset és egyedül.

Mély depresszió, munkahely elveszít, adósságok, hipp hopp elvesztettem mindenemet, utcára kerültem.

Ameddig "tiszta voltam" az első pár nap még elhitték az emberek, hogy kiraboltak, buszjegyre gyűjtök stb...

Pár nap köztereken alvás után viszont már szagod lesz... 3 szemeteszsákban hordtam a ruháimat, amit 4-5nap miközben aludtam elloptak.

Utána volt, hogy 8-9napon át nem volt kimosva az alsógatyám...

Székesfehérváron, galya parton messze a várostól néhány hajléktalan befogadott a kartonpapír házukba. Ott éltem fél évet, de minden nap oda kellett adnom amit koldultam a "tulajnak", majd egyszer bedrogoztak és mialatt ki voltam ütve valószínűleg megerőszakoltak.

Akkpr léptem onnan... vonattal felblicceltem Bp-re gondoltam ott több pénzt lehet koldulni.

Első nap nem tudtam még, hogy nem mindenhol szabad, mert mindenkinek megvan a "területe" igazából sokra nem is emlékszem pár nap múlva ébredtem korházban, valami vas cső szerűséggel vertek össze.

Utána véres varratos fejjel, elől 3 fog hiányában érdekes élmény koldulni...

Leköpnek, fellöknek, elzavarnak, kiabálnak, rendőrt hívnak, poénból lefujnak gázsprével... aztán nagy nehezen ott is megtalálod azt aki "befogad"... persze ingyen sosincs semmi... es ha pénzed nincs és nincs mit elvegyenek tőled... van kezed, ha a szádat nem akarod használlni... ki kellett vernem esténként neki.

De legalább biztos lehettem benne hogy nyugodtan alhatok és megtarthatom amit koldulok...

2 hónapomba tellett pesten annyit összeszedni, hogy tudtam egy pár váltás ruhát venni, és egy régi gyerekkori jóbarát segítségével tudtam egy szobát bérelni egy lakásban... majd gyárban munkát találni összeszerelőként...

Gyásznak már szikráját sem érzem...

Gyakorlatilag legtöbbször semmit nem érzek... soha nem leszek az az ember aki voltam...

Mosolyogtat, hogy ennyire bőszen hiszik azt sokan, hogy semmi nem történhet velük ami gyökeresen megváltoztatná a jellemüket.

Dolgozom, eszek, néha alszom meg nyomkodom a telefonom... felnőtt lennék e bellül? azt nem tudom, de már rég nem vagyok az a srác aki voltam... és soha nem is leszek.

9: már válaszoltam arra is korábban :)

Egyébként továbbra is tartom, hogy nem attól lesz valaki felnőtt, hogy meggyötri az élet. Ismerek több nehéz sorsú ember, akiknek tragédiák is történtek a családjukban, mégsem felnőttek, életkoruk ellenére. Sőt, inkább pont rájuk jellemző, hogy csak a buli, csak a haverok, stb.

Nem mondtam, hogy csak attől nőhetsz fel, ha megtöri az élet a lelked... csak azt mondtam, hogy egyértelműen látszik, hogy a TI életetekben semmi olyan nem történt még... de ne higyjétek már ilyen rendületlenül, hogy nem is történhet...

Az én életemben sem tragédia hozta a változást a brutális jellemfordulatot, de válsztás elé voltam állítva rendesen.

Ha olyan lennék mint ti, hogy ragaszkodom ehhez az idiótasághoz, hogy én aztán nem változom meg, akkor szakítottam volna ahogy összejöttünk.

13: én meg azt nem írtam egyik válaszomban sem, hogy soha nem változom meg és nem fogok felnőni. Felnőttem már. Egyébként pofonokat is kaptam már az élettől. De úgy érzem, nem azok hatására nőttem fel.

Azért ne ítélkezz ilyen könnyen, nem tudhatod, hogy itt kivel, mi történt, ki, mit élt át.

Én is azt mondom mint az előttem válaszoló, a felnőtté válás nem egy pont, nem egy törés normális esetben, hanem egy normális folyamat.

Mindamellett hogy egyre érettebben gondolkoztam és gondolkozom nap mint nap, egy részem örökre megmarad gyereknek.

Sőt, kifejezetten azt látom az 50-60 éves kollégákon, feljebbvalókon hogy azok igazán boldogok akik valamilyen szinten megmaradnak gyereknek is, ugyanúgy hülyülnek, ugyanúgy ugratják egymást, ugyanúgy benne vannak bizonyos fokú csínytevésekben. És nem gyári munkásokról beszélünk, hanem cégvezetőkről, vállalkozókról.

Mondjuk nálam alapból nem volt soha féktelen lázadás, bulizás, mindig is megvoltak a "felnőttes" céljaim is.

Mondjuk mondhatjuk azt is, hogy a felnőttség egyik jele, hogy nem tartjuk a saját tapasztalatainkat abszolútnak és egyetemlegesnek.

De igazából mit is jelent? Mert nekem fogalmam sincs. Hülyék minden korosztályban vannak, az emberek pedig hajlamosak az alapján kategorizálni a felnőttséget, hogy ők mit értek el.

Soha nem voltam buliban, nem lázadtam. Akkor mindig felnőtt voltam?

19 éves korom óta ugyanott dolgozom.

22 évesen - lehet fújjogni - Anyukám vett nekem egy lakást, hogy megtanuljam, miket kell csinálni. Időm beosztása, csekkek befizetése, kaja beszerzése. Igazából nem éreztem felnőttnek magam akkor sem. Szerintem azért, mert Anyu biztos pont volt. Nem kértem tőle soha kölcsön, nem kellett kihúznia semmiből, de ott volt bennem a tudat, hogy ha baj van, ő "megment".

Tavaly meghalt, akkor azt hittem, felnőttem, de nem. Mármint nem érzek a hatalmas űrön és fájdalmon kívül semmi olyat, amit felnőttségként definiálnék.

De mikor leszek felnőtt? Mikor lecserélem a Toy Story-s ágyneműmet? Mikor megtanulok főzni? Mikor magassarkút kezdek el hordani? Ezeket nem akarom, akkor örökké gyerek leszek? Miközben mindig úgy éreztem, bennem egy "öreg lélek" lakik.

29/N