Ha választhatnátok, hogy örökké élhettek, de akkor elvesztenétek a szaporodási képességeteket, (nem a sexet! ) melyiket választanátok?

Két alapvető ösztönről tanulunk az iskolában, remélhetőleg még mindenki emlékszik: ezek a létfenntartás és a fajfenntartás. Általános értelemben azt jelentik, hogy minden biológiai lény szeretne minél tovább életben maradni, és ha lehet, utódokat hagyni a világra.

A férfi párválasztása alapvetően fajfenntartási alapú. A férfi olyan párt akar maga mellett tudni, akit szexuálisan vonzónak tart, azt pedig kizárólag a saját fajfenntartási ösztönei befolyásolják. A létfenntartás a férfinak kevésbé érdekes, ha szabad így fogalmaznom – egy átlagos férfi ösztönszinten tudja, hogy képes az életben boldogulni, sőt, munkájával még a családját is el tudja tartani, ha igazán nekidurálja magát. Egy férfi párválasztásában nem kap jelentős szerepet, hogy a nő “túlteljesítsen” a létfenntartás terén. Nyilván a 21. századi férfi tudatos agya értékelheti úgy, hogy jó ha a leendő feleségnek is van munkahelye, de nem ettől lesz szexi. És higgyük csak el nyugodtan, a túlnyomó többség szívesebben venne feleségül egy észbontó kinézetű pincérnőt, mint egy átlagos kinézetű hivatali osztályvezetőnőt. (Csakhát mivel ez a választási lehetőség nem mindenkinek adatik meg, férfitársaink bebeszélik maguknak, hogy nem is annyira fontos a kinézet – ő direkt választotta az átlagos kinézetű nőt, és nem azért, mert a csinibabák kikosarazták.)

A nőknél a helyzet ennél bonyolultabb. A párválasztás náluk sokkal nagyobb jelentőségű döntés, hiszen: 1. a terhesség és szülés rájuk hárul, nem hátrálhatnak ki az egészből félúton, mint egy férfi; 2. az ösztöneik tisztában vannak vele, hogy szülés és kisdedóvás közben sérülékenyek, kiszolgáltatottak, tehát szükségük van valamiféle védelemre. A nőknek elemi vágyuk a biztonság, ezért a párválasztásuk egyszerre fajfenntartó és létfenntartó alapú. Nekik minimum kettővel több paramétert kell figyelembe venni párválasztáskor, mint a férfiaknak, hiszen a saját túlélésükre is gondolniuk kell, meg a leendő gyermekére is. Ezek korántsem garantáltak, hanem a választott férfitól is függenek.

Egyértelműen az örök életet választanám. Sosem munkált bennem a fajfentartás ösztöne. Persze nem tartom kizártnak, hogy elég hamar besokallnék tőle azt látva, hogy az emberek generációról generációra pont ugyanolyan ostobák és rosszindulatúak maradnak.

(Mondom ezt úgy, hogy nő vagyok és van gyerekem. :))