Miért alakul ki valakiben az az érzés, hogy utálja, ha dícsérik, a középpontba állítják, ünneplik?

szerintem önbizalomhiány

én gyerekkoromban sokszor hallgattam, hogy "nem vagyok jó semmire, majd a tesóm megoldja", most 4-ünk közül én vittem valamire: szakmák, jó állás, jó fizetés, jó lehetőségek...

tehát eléggé leköröztem a tesóimat, de mégis még kicsit érzem magamban azt, hogy nem vagyok elég jó...

sokan elismerik a tudásom, az érdemeim, néha még talán én is kicsit...

de nem szeretem ha mások előtt fényeznek, főleg amikor egy találkozón kb minden kollégám előtt dicsértek, a nagy fejesek előtt is...azt gondoltam, hogy "bárcsak eltűnhetnék"...

24F

Nem szégyen bevallani, engem gyerekkoromban csúfoltak. De azon a legaljasabb módon, hogy előbb dícsérgettek, ilyen -olyan szépnek mondtak, aztán meg jól kiröhögtek, meg elmondtak minden hülyének, hogy mekkora marha vagyok, hogy bevettem.

Azóta nem szeretem ha megdícsérnek, mert mindig az az érzés van bennem, hogy na mindjárt jól kigúnyolnak. Azt sem szeretem, ha a munkámért kapok elismerést, pedig közben tudom, hogy megérdemlem, mert jól dolgozom.

Én alapvetően jól esik hogy dicsérnek, de nem tudom kezelni a helyzetet, meg kínosan érzem magam ha központba kerülök.

Nekem nagyjából összeadódik amit előttem írtak. Hiába voltam mindig jó tanuló, megkaptam hogy semmire nem fogom vinni, soha nem fogok dolgozni, gyenge szar vagyok. Bezzeg öcsémet agyon ajnározták.

Átmentem nagyszülőkhöz, első kérdés hogy hol van öcsém, mi van vele. Apámnak is ő volt a kedvence, vele mindent együtt csináltak, én meg le voltam szarva. Egyetem folyamán is teljesen magam alatt voltam, nem is ment, utáltam a szakot is, nehéz is volt, erre még otthon is nagyjából mindenki ellenem fordult. A helyzet akkor változott, mikor öcsém is fősulis lett, aztán első évben otthagyta mert rájött hogy nehéz....onnantól ő is kapta az ívet a "tökéletes" apánktól aki mellesleg 25 évig otthon piált és segélyen élt.

Nekem 27 évig tartott, mire sikerült megtalálnom magam, most egész jó állásom van, 350-et keresek, embereket irányítok, régen egy e-mailt vagy telefont féltem megejteni, manapság meg napi rutin lett. Ráadásul egészen terhelhető vagyok, "bírom a munkát" és a stresszhelyzetek is tudom kezelni. Tehát gyakorlatilag megmutattam hogy viszem valamire.

De valahogy nálam a hibázások felülírják a jó dolgokat, ha egész héten mindent jól csinálok, akkor is elég egy hiba és rosszul érzem magam hogy elrontottam. Vagy néha úgy érzem nem csinálok meg valamit elég gyorsan, érzem hogy eltökölöm az időt, szöszmötölök...pedig mellette dicsérnek hogy gyorsan megcsinálom mit kell...én meg érzem hogy sokkal jobb is lehetnék még.

Másik a külsőségek...mindig is ronda ember voltam, csak éppen egész gyerekkoromban meg is kaptam másoktól. Ha középpontba kerültem akkor is azért hogy éppen szívassanak, kiröhögjenek, megalázzanak a külsőm miatt. És a mai világban meg 100x jobban fel van értékelve a külső, érzem, látom hogy ez alapján ítélnek meg. Pont ezért ha tehetem, akkor inkább megbújok a háttérben, próbálok eltűnni.