24 évesen értéktelennek érzem az életem. Mennyire változhatok még meg? Lesz még így belőlem kiegyensúlyozott, sikeres ember?

Kezdem azzal, hogy a tanulmányi eredményeim és a környezetem visszajelzései alapján intelligensebb vagyok az átlagnál. Az iskoláimat jól teljesítettem, sok versenyen vettem részt, semmiből se kellett megerőltetnem magam. Remek hazai és külföldi egyetemekre nyertem felvételt.

Mindezek ellenére úgy érzem, kb. nem értem el semmit, és ezen remek adottságaimat és a szintén nagyon jó családi hátteremet eddig tökéletesen elpazaroltam. Ugyanis lelkileg régóta nem vagyok rendben. Kamaszkorom óta azt érzem, hogy nem vagyok érzelmileg stabil: egyszer, még általános végén többen kiutáltak az akkori osztályból (tény, hogy én is rosszul reagáltam), és azóta fóbiámmá vált a közösségi utálattól való félelem, elképesztően sokat szorongtam ettől, kb. az egész középiskola erről szólt, és ez általában abban nyilvánult meg, hogy a háttérbe vonultam és nem vállaltam közösségi szerepet. Azt hiszem, anyámtól tanultam meg ezt a bármilyen hülyeségen való aggódást. Anyám mindig a legjobbat akarta nekem, de ahogy haladok az életemben, egyre inkább az az érzésem, hogy jobb minél kevesebbet hallgatni rá. Úgy érzem, mintha a személyisége rám telepedett volna (sokszor nekem kellett az érzelmi támaszának lennem), és elvette volna a fiatalságomat, lendületemet, fiús merészségemet. Ezen kívül a legtöbbször egyedül votlam, mert nem laktak a közelemben korombeliek, s az általános iskolás tapasztalat után valahogy nem is igazán kerestem a társaságukat. Frusztrált lettem, és azóta is az vagyok. Azért írom le ezt a sok unalmasnak tűnő dolgot, mert végülis ezért vagyok most holtponton. Nem alakult ki saját identitásom, nem lázadtam, kvázi átugrottam a kamaszkort. Semmit nem csináltam. Csak szorongtam rengeteget. És mire eljött a gimi vége, azzal szembesültem, hogy nem tudom, ki vagyok, mit akarok pontosan, és nem tudok szakot se választani, mert ahhoz, hogy aktívan érdeklődjek valami iránt, ahhoz lelkesedés kell, az meg nekem már egy ideje nincs. Végül megcsináltam egy semmire se jó szakot, de ez teljesen lényegtelen, mert gyakorlatilag ugyanabban a se hideg, se meleg állapotban vagyok középsulis korom óta. És nem változik semmi. Érzem, hogy sok tehetség és nagy potenciál van bennem, de egyszerűen nem tudom, hogy hívjam elő. Arra vágyom, hogy megjelenjen az életemben egy bölcs személy, aki a szárnyai alá vesz, aki megismer és utat mutat, de ilyet nem találok. Apám lehetne ilyen, de ő szinte csak a munkájának él, és nem koncentrál ránk. Csak ránkhagy mindig mindent, mintha nem is érdekelné. Pszichológusoktól se kapom ezt meg, mert nekik sem ez a dolguk. Figyelemre és elismerésre vágyom, arra, hogy elfogadjanak és tiszteljenek azért, ami vagyok. Egy jó közösségre, akikben megbìzhatok. És persze egy barátnőre. És nem tudom, miért, de ezen élmények híján egyszerűen a világon semmihez nincs kedvem és erőm. Elképesztő lehetőségeket hagytam ki már ezért, pl otthagytam egy rangos külföldi egyetemet, mert egyszerűen azt éreztem, hiányzik valami, amit csak itthon kaphatok meg. És hiányzik azóta is. Tudom, hogy zavaros, és főleg hosszú, amit ide leírtam, de szeretném tudni, van-e olyan, aki érti, mit érzek. Úgy érzem, mintha várna rám egy csapat, amit nekem kéne irányitanom, de be lennék zárva egy ketrecbe, amiből nem tudok kijutni, és ez a ketrec szorongásból van. Feleslegesnek érzem magam, mert számomra mindennél rosszabb a tudat, hogy senkinek nincs rám szüksége. Sokat gondolok arra, hogy véget vetek az életemnek, mert ezen a vágányon, lehetséges önmagam árnyékaként, úgy, hogy mások valósítják meg az egykori álmaimat, nem kívánok egy egész életet leélni.