24 évesen értéktelennek érzem az életem. Mennyire változhatok még meg? Lesz még így belőlem kiegyensúlyozott, sikeres ember?

#1: utánanéztem, nem túl biztató. A wiki pontosan azt a helyzetet írja le, amiben vagyok, de megoldást nem ír... Nem tudom, van-e itthon szakember, aki erre specializálódott.

#2: Köszönöm a kedves szavakat, de sajnos tapasztalatból tudom, hogy a biztatás önmagában ritkán old meg egy ilyen speciális problémát, mint az enyém. Nem azzal van a baj, hogy ne tudnám, hogy akarok élni, hanem azzal, hogy nem látom az odavezető utat, és főleg, hogy nem hiszek rá, hogy képes vagyok megtenni azt.

#4: a te válaszoddal kicsit reszletesebben fogok foglalkozni.

"Hiába tartod magad intelligensnek, ha nincs annyi eszed hogy átlásd a saját problémádat. "

Ez nem ész kérdése. Egy depressziós ember lehet okos (sőt, tudtommal van olyan fajta intelligencia, ami kifejzetten gyakran jár együtt szorongással), mégse tudja magát kihúzni a bajból. Mert egy depressziós egyszerűen nem rendelkezik az ehhez szükséges eszköztárral. Van, amihez élettapasztalat kell, és olyan jártasság, amivel egy szakember rendelkezik. Hasonlóan ahhoz, amikor van egy telked, ami alatt arany található, de nincsenek meg a munkagépeid a kibányászáshoz. Azonkívül a saját életével mindenkinek nehezebb dolga van; nem véletlen például, hogy egy pszichológus se kezelheti egy családtagját.

"Kire vársz? Mit vársz ettől az oldaltól?"

Információt. Erre az oldalra a legkülönbözőbb végzettségű, jártasságú, életutat bejárt emberek látogatnak, akiket élőben sosem találnék meg a kérdéseimmel. Az eddigi egyértelműen leghasznosabb választ adó első válaszolóval már bebizonyosodott, hogy megérte a kerdést kiírni: kaptam egy szakfogalmat, amit eddig nem ismertem, aminek utánanézhetek, ami alapján kereshetek szakembert, aki elé odamehetek egy konkrét, megnevezett problemával, megspórolva ezzel legalább 5-6 alkalmat és számtalan körülírást, ami elvezetne a pontos diagnózishoz.

De egyéb okom is van: volt már rá példa, hogy személyesen is megismertem valakit erről az oldalról, ami hasznos változáshou vezetett az életemben. Meg kell értened, hogy egy számodra elképzelhetetlenül frusztrált fiatal vagyok, aki egész kamaszkorát szorongással és kiéletlen vágyakkal töltötte, és aki úgy érzi, hogy egy vagy több rossz szülői mintának és döntésnek köszönhetően elpazarolta az egesz eddigi életét. Nem elég gáz az, hogy ennyi idősen nincs egy olyan irány, amiben ki tudjék teljesedni, és nem tudok mit kezdeni a nőkkel? Ha ezeket nem oldom meg, az egész hátralevő életem is rá fog menni. A fiatalságom fele, az úgynevezett gondtalan kamaszkor mindenesetre már ráment. Egy percét se tudam élvezni. Nem tudtam önfeledten érdeklődni valami iránt, sígy nem használhattam ki a tanulási potenciálom, ami amúgy nem kicsi. Ha érzelmileg stabilan éltem volna meg ezeket az éveket, és nem kindig a külső megfelelési kényszer és a teljes motiválatlanság váltogatta volna egymást, már kutatásokban vehetnék részt és publikálhatnék. Ehelyett most kb. azt érzem, hogy kamasznak kell lennem, mert más nem érdekel.

"Nem fog a semmiből megjelenni egy személy aki a szárnyai alá vesz és megtanít élni. "

Nem a semmiből kell, h megjelenjen, hanem keresgélek, többek között itt. Amúgy nem lenne szükségem rá, ha az apám elvégezte volna ezt a munkát, és anyám felnőttként kezelt volna, és nem fojtott volna meg a túlgondoskodással meg nem terhelt volna meg érzelmileg.

"Inkább előbb békülj ki magaddal, és tedd rendbe magadat mert senki sem fogja kitalálni hogy ki vagy és mi rejlik benned."

Igen, csak azt értsd meg, hogy esetemben nem volt meg a dolog szabad folyása. Mintha nem lett volna megengedve, hogy ne mintagyerek legyek.

"Ha van tehetséged az meg fog nyilvánulni, és nem erőlködés által, akiben van tehetség és egy kicsit figyeli magát, van önkritikája tehát felismeri, az előbb utóbb valahogy megnyilvánul. "

Ez megint az ideális eset, a valóságban ez sokszor nem így megy. Vagy azert, mert nem adottak a feltételek (a gyereknek jó a füle, de életében nem lát hangszert, vagy nincs pénze tanulni), vagy nem veszi senki szárnyai alá és a környezete nem ismeri el, vagy annyira nincs rendben az önbecsülése vagy valami más, hogy ő maga nem cselekszik, mikor egyértelműen kéne. Én például azért nem jartam zongorázni, mert féltem, hogy kigúnyolnak. Mai fejjel tudom, hogy csacsiság, de akkor, ott kellett volna egy szülő, aki hisz bennem, és elmagyarázza, hogy ettől több leszek, érdemes belefektetni, és hogy ne a buták véleményére adjak. Azt gondolom, hogy a mai oktatasi rendszer se kedvez a tehetségek kibontakoztatasának: emelem kalapom az előtt, aki az átlag középiskolai fizikaoktatás során meg tudja szeretni annyira a fizikát, hogy ezzel foglalkozzon később. Nagyonkeves a jó tanár, aki felmtudja kelteni amdiák erdekpődését. Hasonlóképpen a szülők is sokszor nem az élet szeretetét és az önbizalmat adják át a gyereküknek, hanem komplexusokat és szorongást.

"Ha tisztában van a realitással, akkor miért nem változtat valamit önerőből"

Mert a realitássalmtisztában lenni csak a depresszióra elég. Egy egeszséges ember mindig egy kicsit jó értelemben becsapja magát pusztán azáltal, hogy hisz magában, tehát sikerélményeket előlegez meg magának. Aki csak a valóságot látja, az megbetegszik.

#12 és #14:

Biztosíthatlak, hogy magamról írtam, és kizarólag abból a célból, hogy közelebb jussak a saját problémám megoldásához. Nem teljesen értem, mitől félsz egyébként: most akkor zaklatnak, vagy van egy hasonmásod, aki amúgy bűnöző? Ha az illető tényleg utazik rád, miert nem csalod lépre tanúkkal? Hiszen azt írtad, mindig ugyanarra jár, mint te.