Tényleg olyanok vagyunk, amilyennek mások látnak minket?

Ez két elég különböző kérdés. Először a másodikra reagálnék: mások egyáltalán nem olyannak látnak, amilyennek mi képzeljük, hogy látnak, valóban. Egyrészt az emberek nagy részének nem túl jó az önkritikája, mindenki azt hiszi, neki van igaza, tehát lehet, hogy mi tökéletesnek látjuk magunkat, de nem vagyunk azok. :D Másrészt viszont mások nem tudják, mit miért csinálunk, mégis ítélkeznek.

Nem gondolom, hogy olyanok lennénk, amilyennek mások látnak. Maximum olyannak tűnünk, de nem ismernek, vagy ha ismernek is, nem annyira, mint mi saját magunkat. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, az ember önmagát is nehezen ismeri meg, de még mindig önmagát ismeri a legjobban. Csak mi tudjuk, mit miért csinálunk, ha egyáltalán mi tudjuk.

Erről a témáról sokat lehetne gondolkodni, de így tömören ez a véleményem. (És egyébként remélem belső tulajdonságra gondoltál, nem külsőre. :D)

Első kérdés: nem. :D Persze kifejtem. Legjobb példa erre egy szerelmes pár, rögtön a kapcsolat elején. Tele van idealizálással, a szerelmem a legjobb, legaranyosabb, legkedvesebb, blabla. Nincs is ezzel gond, de nyilván nem igaz ez így önmagában, hiszem tele vagyunk hibákkal, csak a rózsaszín köd és az izgalmas kezdet miatt a negatívumokat lekicsinyítjük. Előszeretettel külső dolgokra fogjuk a másik hibáit, kimagyarázzuk valahogy, stb., hiszen ezek rontanák az idealisztikus képet, amit szeretnénk óvni, hiszen annak mi is része vagyunk, én+te helyett "mi" vagyunk.

Persze a legnehezebb kérdés, milyenek is vagyunk valójában. Az ember védi a saját énképét, ezért saját magunkkal kapcsolatban van egy pozitív irányba ható torzítás. Csillió ilyet látni focipályán, hány de hány csatár lőtte már mellé a ziccert, mert meglökték, vizes volt a fű, a fene a vakondtúrásba, meg hasonlók. Sosem azért, mert bocs, béna vagyok. Nyilván nem csak ez, vagy csak az az igaz, van, amikor tényleg megpattan a labda, de sok a botlábú is. A külső-belső okok arányát elég rosszul ítéljük meg.

Viszont másokat is pontatlanul látunk, (kulcsszó: alapvető attribúciós hiba, google jóbarát), lényeg, hogy a mások cselekedeteinél túlzó mértékben belső szándékot feltételezünk indítékként, a külső okok kárára. Focis példánál maradva: a hátvéd tuti azért rúgott fel, mert egy bunkó paraszt. Valójában lehet, hogy tényleg véletlen volt.

Az persze egy másik filozófiai jellegű kérdés, hogy mi számít? Nem mondom, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások látnak minket, de az szinte biztos, hogy az alapján fognak velünk bánni, ahogyan ők észlelnek minket.

Úgy látnak-e mások, ahogy azt képzeljük? Ez valóban másik kérdés, #1-nek igaza van. Na ebben már duplán halmozódnak a torzítások, magasabb fokú elmeteória, "én azt gondolom, hogy a másik azt gondolja rólam, hogy...". Nem nehéz belátni, hogy mennyivel nagyobb ebben a hibalehetőség.

Erről már sokan gondolkodtak. A kegegyszerűbb a Johari - ablak modell.

Azt mondja, 4 része van a személyiségnek

1: ami ismert az én számára és mások számára is, ez az a rész, amikor az önkép szinkronban van a mások által kialakított képpel, pl ha rajongsz valamiért és ezt tudják rólad

2.ami ismert az én számára, de ismeretlen mások számára. Ez az, amiről az első írt, a motivációk, érzések, gondolatok

3. Ami ismeretlen az én számára, de ismert mások számára. Ez az, ahogy pl mások látnak hallanak, és megdöbbentő, amikorvisszalátod hallod magad egy felvételről

4.ami ismeretlen az én számára is és mások számára is. Ezek olyan személyiséget formáló hajlamok vagy tudatalatti dolgok, amikre nem tudsz hatni és nem is ismered őket.