Mit tegyek? Egyszerűen nem bírok leválni a szüleimről.

24 éves vagyok. Nekem is furcsa, mert lelkileg kb. 17-nek érzem magam. Nem nőttem fel. A szüleim nagyon sikeres vállalkozók, akik együtt dolgoznak, mióta megszülettem. Apám csak a munkának él, anyám nem ilyen, számára létezik más is, de beletörődött az évek során, és igyekszik lépést tartani apámmal. A gond csak az, hogy úgy érzem, elfelejtettek nevelni minket, családot igazgatni. Apukám gyakorlatilag nem vezeti a családot. Keresi a pénzt, megteremt mindent, de olyan, mintha nem töltené be a családfői szerepet. Nincsenek közös étkezések, ő akkor is telefonál, vagy mást csinál, semmi családi dolog nem fontos neki. Anyukám meg állandóan sóhajtozik, ő tudja, hogy nincs ez így jól, meg mindenen folyton aggódik.

Kaptunk tőlük egy jó példát, főleg gyerekkorunkban, de kb. 10-12 éves koromtól úgy érzem, mintha teljesen magamra lennék hagyva. Nincsenek például keretek. Nincs megszabva, hogy mit lehet, mit nem. Annyi volt eddig a feladat, hogy tanuljunk rendesen. De nem vártak el tőlünk házimunkát, nem kellett dolgoznunk, minden ránk volt bízva. Egyszerűen nekem nem volt mi ellen lázadnom. Anyukám mindent elpakol a mai napig helyettem, ennek ellenére mindig sóhajtozik, hogy miért vagyunk ilyen rendetlenek. Teljesen következetlenül viselkednek. Egyszerűen nem érzek motivációt, hogy megcsináljam, amit mondanak, mert érzem, hogy semmi következménye, mintha őket se érdekelné igazán. Soha nem kaptunk tőlük semmilyen büntetést. Úgy érzem magam, mintha még mindig gyerek lennék. Nem volt például még soha rendes párkapcsolatom. Soha igazán nem köteleződtem el semmi iránt. Annyira nem így képzeltem el magam gyerekként a jövőben... egy darabig teljesen normális voltam, aztán minden elromlott. És két dologra vezetem ezt vissza: az egyik, hogy általános iskola végén sokat bántottak, a másik a szüleim következetlen és közönyös nevelési stratégiája. Rengeteg kételyem volt kamaszkoromtól kezdve magamban, rengeteg feldolgozatlan dolog van bennem, de soha nem éreztem azt, hogy az apám segítene megoldani. Volt persze, hogy sokat beszéltem vele, de akkor is úgy éreztem mindig, hogy hárít, és állandóan saját magára tereli a témát, hogy ő hol tartott az én koromban, meg lám, ő milyen sokra vitte. Egyszerűen nem bír belemélyedni az én lelkivilágomba. Úgy érzem, nem ilyen apa való nekem. És rohadtul szeretném itthagyni őket, de képtelen vagyok rá, ugyanis a korombeliek iránt se bírom igazán elkötelezni magam. Azonkívül nem hiszek benne, hogy magamtól is létre fogok majd tudni hozni olyan életszínvonalat, mint amihez hozzászoktattak. Ha meg nem teszem, hanem hozzájuk állok be dolgozni, akkor én ugyan mit mutathatok fel? Akkor én ki vagyok, és mennyit érek? Egyszóval, rohadt nagy önértékelési zavaraim vannak, és nem látom, hogy ez különösebben aggasztaná őket, legalábbis apámat. Anyám persze sokat szorong, de ő egy egészen más történet, ő meg engem használt érzelmi mankónak gyerekkoromban. Szeretem őket, mert törődnek velem, és tényleg mindent megadnak, de úgy érzem, sokkal jobb lett volna, ha szigorúbbak, és lett volna mi ellen lázadnom, és akkor el tudnám engedni őket.

Utálom ezt az énemet. Utálom ezt a jelenlegi életemet, egyszerűen évek óta egyszer nem voltam igazán boldog és nem tudtam elengedni magam. Teljes kényelemben élek, mégsem vagyok boldog. És tudom, hogy röhejes, hogy 24 évesen tartok itt, és kapok majd hideget-meleget, hogy mi a francért nem dolgozok, de nem tudom, mit kezdjek magammal. Mindig nagyon jó tanuló voltam, de egyetemre valahogy elfáradtam, és egy olyan diplomám lett, ami nem is érdekel, és emiatt is rohadt frusztrált vagyok, mert nem ezt várom magamtól. Nekem PhD-znem kell, van hozzá eszem, mindig nyertem a tanulmányi versenyeket, mindig mindenben én voltam a legjobb, de egyszerűen valamit nem találok most magamban, és semmi nem működik az életemben. Nem ismerek magamra, elmaradok a határidőkkel, nem csinálok semmit, nem látok jövőképet magam előtt. Nem hiszem magamban. Nem akarok így élni. És egy pszichológus sem segített. Rajtuk is azt érzem, hogy nincs igazán jó módszerük a segítségnyújtásra. Ha most ezt mind elmondanám egynek, akkor eltelne vele fél óra, néha belekérdezne, aztán már le is járna az idő. Voltam már többnél, pontosan tudom, hogy működnek. Azt érzem, hogy egy elvesztegetett lehetőség az életem, és a világon senkit nem érdekel, ha beledöglök. A pszichológusokat se igazán.