Hogyan tudja az ember visszanyerni a hitét magában?

A kérdést a saját példámon keresztül szeretném kibontani:

Gyerekként vidám voltam, energikus, életerős. Imádtam a középpontban lenni, produkálni magam, kitűnni. Jó képességű srác voltam, hamarabb megtanultam írni és olvasni, mint mások. Mindenki szeretett, felnézett rám.

Aztán kamaszkorom elején valahogy minden elromlott. Összevesztem az osztálytársaimmal, akik irigyek voltak rám, hirtelen úgy éreztem, nincsenek igazi barátaim. Próbáltam visszavágni nekik, de csak azt lett az eredmény, hogy tele lettem sérülésekkel, törésekkel. Senki nem állt mellettem abban a korban, amikor a legsebezhetőbb voltam, és nagyon szarul jöttem ki belőle. Középiskolába már úgy mentem, mint egy idegroncs. Alig volt barátom, nem bíztam senkiben. Próbáltam poénos, laza lenni, de csak nevetségessé tettem magam az új osztályom előtt. A vége az lett, hogy semmit nem valósítottam meg magamból a gimiben. Nem zenéltem, nem vettem részt közösségi dolgokban, nem jártam színjátszókörbe, nem szereztem társasági rutint, nem csajoztam, nem buliztam, nem csináltam mindazokat a dolgokat, amiket az ember átél kamaszkorában. Azóta számomra büntetés az élet. Most 24 éves vagyok, és elhatároztam, hogy vagy visszaállítom a hitet magamban, vagy megölöm magam. Nem viccből írom. Körülnézek, és csupa olyan felnőttet látok, aki fásult, aki megkötötte az élettel a kis alkuit, lemondott az álmairól és a gyerekkori lendületéről, életerejéről. Én nem leszek ilyen. Úgy gondolom, vagy teljes lángon égve, kockáztatva van értelme élni, vagy sehogy.

Úgy érzem, belül még mindig ugyanaz vagyok, mint akkor, amikor még minden rendben volt - csak épp nagyon mélyre temetődött valami bennem. Hogy is mondjam? Úgy érzem, belül olyan vagyok, mint ez a srác:

https://www.youtube.com/watch?v=ExAt1pQ9IwE

...vagy mint Szirmai Gergely. Vagy, mint Csobot Adél. Mind egyediek, elragadó egyéniségek, szeretik megmutatni magukat, önmegvalósítók. Én érzem, hogy bennem is ez van. Egy sor tehetségem van, amit a puszta kishitűség miatt nem aknáztam ki eléggé. Volt pár olyan alkalom, amikor meg tudtam villantani ezt az oldalamat - pl. eléggé jól tudok utánozni embereket, vagy, amikor társaságban egyszer-egyszer nagyon feloldódok - nem tudom mitől függ, nem az alkoholtól - és képes vagyok mindenkit egyedül szórakoztatni. De ezek ritkák, és a hétköznapokban nem ilyen vagyok. A hétköznapokban egy remete vagyok. Itthon élek évek óta, mint ahogy egész kamaszkoromban tettem. Nincs kapcsolatom, mint ahogy nem is volt egy normális sose, rettenetesen frusztrált vagyok, irigykedem mások sikereire, kritizálom a világot, és rettegek. Rettegek attól, hogy most már csak ez az énem lesz, hogy soha nem fogok tudni visszatalálni ahhoz a valódi önmagamhoz. Depressziós vagyok, gyógyszert szedek (kéne szednem), félek kimozdulni, mert félek, hogy nem fogok tudni kijönni az emberekkel, vagy olyat látok, aki megvalósította magát, vagy nagyon szerelmes; félek attól, hogy ígéretet tegyek, mert félek, hogy nem tudom betartani, és megbízhatatlannak tartanak majd; úgy általában mindenfajta elköteleződéstől félek. Egy élőhalott lettem. Nincs hitem magamban. Láttátok az Ötödik Pecsétet? Abban mondja a Latinovits által játszott karakter, hogy a legjobb módszer a rendszer ellen lázadók megtörésére, ha megutáltatjuk őket saját magukkal, ha megtörjük a lelküket, hogy ne tudjanak tükörbe nézni. Na, pontosan ez történt velem is. Megutáltam magam, a kamaszkori dolgok miatt, és azóta ilyen vagyok. A testem is mintha kétszeres tempóban öregedne, mindenem ropog, mindenemet olyan elhasználódottnak érzem. Sportolni sincs kedvem és a libidóm a nullához konvergál. És jártam pszichológusokhoz, így, többes számban, de nem éreztem hasznosnak, mert egyszerűen úgy értem, hogy nem érzik át eléggé ezeket a dolgokat, amiket ide leírok. Nem láttak akkor, nem látják bennem azt, akit én látok. Sokszor az az érzésem, hogy nem is igazán érdekük segíteni. Igazából arra lenne szükségem, hogy valaki megerősítsen, higgyen bennem akkor is, amikor én sem hiszek magamban, emlékeztessen arra, hogy ki vagyok, és mire vagyok képes. Tulajdonképpen azt a munkát kéne elvégezniük, amit a szüleimnek kellett volna.

Úgy érzem, már most leéltem egy életet, és elbuktam. Most már életkorom szerint a dolgozó éveknek kéne jönniük, de én baromira nem érzem magam késznek rá, hisz még a kamaszéveimet se éltem át. Egyszerűen nem találtam meg, hogy ki az az én. Nem szültem meg az egyéniségemet. És azóta folyamatosan gyászolom ezeket a kihagyott lehetőségeket. Nem is igazán reménykedek a javulásban. Pl. a nemi életem sose indult be, pedig eddigre már be kellett volna.

Nem tudok komoly képpel hinni abban, hogy most majd egyszerre megváltozik minden. Miből meríthetnék erőt?