Más is nehezen ad ki pénzt a dolgokra?

Azt vettem észre, hogy baromi nehezen szánom rá magam új dolgok megvételére. És alapvetően nem azért csinálom, mert sajnálnám rá a pénzt, csak valahogy tipikusan az az ember vagyok, aki még a lyukas zoknit sem dobja ki, és egy ruhát is addig hord, míg totál el nem kopik.

De ugyanígy vagyok telefonokkal. Jelenleg egy 4 éves van, és mindig csábít hogy vegyek újat, vehetnék akár iPhone-t is. Van amikor már majdnem rá is szánom magam, aztán mégsem veszem meg. Valahogy elmúlik egyik pillanatról a másikra a vágyakozás, és felteszem a kérdést, hogy biztos kell ez nekem? Pedig kiadnék 50-100 ezret, akkor sem vágna azonnal földhöz.

Vagy így vagyok cipő vásárlással is, bútor vásárlással, akármivel. Nézegetem, nézegetem, egyiket túl drágának tartom, a másikat túl gagyinak, nem találom a megfelelőt, aztán maradok a régi cipőmnél.

Vagy imádok bringázni, szemezgetek is a 200+ ezres bringákkal, de mégis úgy vagyok, hogy elvagyok a jelenlegi 10 ezret érő tescossal is, ami gurul és kész.

Kicsit úgy érzem, mintha mindenem meglenne amire vágyom, és nem is nagyon vágynék új dolgokra, vagy mikor régebben vágytam, akkor pénzem nem volt rá, most hogy pénzem lenne, már sajnálom rá kiadni.

De szüleim is ilyenek voltak. Nem voltunk sosem elengedve anyagilag, de azért egy normális szinten éltünk. De emlékszem régen mennyit agyaltak azon, hogy vegyenek e mikrót vagy nem, pedig ma már elképzelni nem tudnák az életet nélküle. Vagy 10 évig azt hallgattam hogy kellene új mosógép, kellene új tv, kellene új tűzhely, aztán mégsem került sor arra hogy megvegyék.

Egyedül egyetemi éveim alatt voltam úgy, hogy "nyugodt szívvel" vettem meg a dolgokat, mert láttam hogy mennyit lehúz rólunk az oktatási rendszer ilyen-olyan címszóval, és úgy voltam mi értelme azért spórolni, nélkülözni, hogy más jól éljen belőle.

De manapság újra előjött ez a spórolós gondolkodás már dolgozó emberként. Másnál is van ilyen?