Mit tegyek, ha 24 évesen úgy érzem, hogy évek maradtak ki az életemből és nem hiszek magamban eléggé ahhoz, hogy bármibe is kezdjek?

Azzal kezdeném, hogy tök okos srác voltam (vagyok?), nagyon könnyen teljesítettem mindent általános- és középiskolában is. Nem tudom megmondani, hogy bölcsész vagy reál beállítottságú vagyok-e inkább; nyilván inkább bölcsész, de úgy érzem, eléggé "reálos" gondolkodással szemlélem a világot. A konkrét adatokat szeretem, nem a mellébeszélést.

Gimiben jól tanultam ugyan, de már ott gondjaim voltak, egyszerűen belefáradtam valamibe. Azt hiszem, lelkileg voltak velem bajok, és egy idő után már nem szívvel csináltam a tanulást. Nem vállaltam semmi pluszfeladatot, mindig éppen annyit, ami elég a jó jegyhez. Így is fényes eredményekkel végeztem, de tudom magamról, hogy ennél is sokkal jobb lehettem volna. Később kerültem olyan körökbe, amik igazán tehetséges fiatalokból állnak, hozzájuk képest szerintem sehol sem vagyok, és nem a képességeim hiánya miatt, hanem egyszerűen mert belül vagyok valamiért nagyon sérült és ez nem enged továbbhaladni. Azonkívül nem elitgimibe jártam, mint az ismerőseim. Amit lehet, azt ugyan kihoztam belőle nagyjából, de ott nálunk nem volt annyira divat, hogy valaki már gimi alatt nagyon törekedjen a szakmai sikerekre, mint egy tényleg elsőrangú gimnáziumban.

Végül oda futott ki ez az egész, hogy nem tudtam eldönteni azt se, mit akarok tulajdonképpen továbbtanulni, és elvégeztem egy olyan szakot, amit sose szerettem. Direkt olyat választottam azt hiszem, amiről tudtam, hogy félgőzzel is meg lehet csinálni. A jegyeim se voltak rosszak, végül négyesre diplomáztam, ami jó teljesítmény ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekelt. De cserébe egy senkinek érzem magam. Már az egész tanulástól elment a kedvem. Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, mit érzek, azt mondanám, hogy évek óta egyre jobban szégyellem magam. Olyan, mintha még nem alkottam volna meg magamat, és mindent, amit teszek, a szüleimért tennék. Egy pszichológus mondta erre azt egyszer, hogy nálam egy az egyben kimaradt a lázadás, minek folytán nem köteleződtem el se a munka, se a párkapcsolatok, se az önálló világszemlélet mellett. Pontosan ezt érzem. Mindig csak tettem, amit a felnőttek elvártak, nem nagyon csináltam semmi iskolán kívülit, nem tudtam csajozni. És nem tudtam soha igazán kiállni magamért. Egy gyereknek nézek ki ma is, akit ránézésre nem vesznek komolyan az emberek. Voltam nemrég egy táborban, ahol fiatalokkal foglalkoztam, hát még a 15 évesek is magasabbak és izmosabbak nálam. Csak az arcomon látszik, hogy idősebb vagyok. Ez mindig nagyon bántott. A másik dolog, hogy a szüleim nagyon jó körülményeket teremtettek nekem, ami nekik nem adatott meg, és gyakorlatilag mindennel elhalmoztak, anélkül, hogy a tanuláson kívül bármit is elvártak volna tőlem. És ez oda vezetett, hogy egyszerűen nem érzem, hogy nekem is feladatokat kéne vállalnom a családban. Érteni értem, de nincs belém nevelve, nem érzem a késztetést. A harmadik dolog, ami hátráltat, az azt hiszem az, hogy egy ismerősöm, aki a legokosabb ember, akit ismerek, bogarat ültetett a fejembe azzal, hogy azt mondta, hogy jól keresni igazán a mérnöki szakokkal lehet. Ez kialakított bennem egy olyan elképzelést, miszerint, ha én nem vagyok reálos, akkor nem is érek semmit.

Nem tudom, hogy ezek közül melyik hátráltat a legjobban, valószínűleg mindhárom. Van ugyan, ami érdekel, de az alapvetően egy bölcsésztudomány. Én pedig szeretnék bölcsen, előrelátóan dönteni, és emiatt már évek óta nem tudok előrelépni, mert rettegek attól, hogy olyanba fektetek bele, amivel a végén "semmi nem lesz belőlem", mert egyszerűen nem olyan keresett dolog. Volt olyan időszak, amikor érdekelt természettudományos ágazat is, de akkoriban csak hobbiszinten, és ez nem fejlődött komolyabb érdeklődéssé. Nem tudom, hogy ez az előbb említett lelki okok miatt van-e így, vagy azért, mert tényleg nem érdekel, netán azért, mert a kényelmes családi háttér miatt nem vagyok rákényszerülve, hogy valamiben elmélyedjek és saját, bizonytalan célt jelöljek ki magamnak a biztos családi vállalkozás helyett (ami, úgy érzem, nem igazán nekem való, és azt hiszem, mindig zavarna, hogy nem én építettem fel). Mit gondoltok erről?