Ez valami pszichológiai taktika vagy csak hibás emberi viselkedés?

Én is kerülöm a nálam butább emberek társaságát és szívesebben vagyok nálam okosabbakkal. Miért?

Mert ha te vagy a legjobb akkor nem ösztönöz fejlődésre, plusz mit tanulhatnék a nálam butábbaktól? semmit.

Ha meg okosabbakkal vagyok akkor mindig tanulok valamit, vagy ösztönöz az egóm arra, hogy fejlődjek és én legyek a legjobb köztük.

Nem nézem le a buta embereket, de ha nem muszáj akkor inkább nem velük vagyok.

"akinek erős személyisége van, azt kerüli, mert nem tud vele mit kezdeni"

Őszintén? megértem. Én sem szeretek makacs emberekkel lenni, akiknek csak az az igaz amit ő annak gondol

"Azt érzem rajta, hogy önálló egyénisége nincs, mindig valaki személyiségére hangolódik rá, annak próbál megfelelni, de egy önálló viselkedési formája nincs."

Ez normális. Mindenki máshogy viselkedik más személyek társasában. A japánoknak van is erre egy elméletük:

Három arca van az embernek, egy amit a külvilágnak mutat, egy amit a családnak és egy amit magának.

Ez az egy a külvilágnak azóta szétesett mégtöbb darabra az eltérő ideológiájú emberek miatt.

Pl egyik haverommal teljesen jól el tudunk röhögni a rasszista, sötét humoron, másikkal meg nem, így vele nem is erőltetem

:D, nekem is volt egy ilyen időszakom. szinte totál ilyen voltam. pszichés okai voltak, és iszonyatosan önbizalomhiányos voltam. viszont amit csináltam, nem szánt szándékkal csináltam. azért kerestem a "gógyis" embereket, mert szeretettem volna kapcsolatot teremteni másokkal. viszont nem igazán tudtam beszélni, féltem a saját véleményemet elmondani bárkinek. a legkisebb dolog is, amit sértésnek éreztem, baromira fájt, és egyre inkább úgy éreztem, senki nem kedvel. de időről időre próbáltam kitörni ebből, kapcsolatot teremteni a többiekkel, de mindig ugyanoda jutottunk vissza, hogy megbántottak. az volt a probléma, hogy ha valaki csak őszinte volt velem, azt is bántásnak vettem. nem értettük egymást. mindig gyanakodtam, ha valaki őszinte dolgot mondott, hogy miért mondhatta, bántani akart-e, ilyesmi. és előfordult, hogy tényleg ez volt az ok, ami csak megerősített benne, hogy senki sem bír igazán.

ez nagyon sok frusztráltságot okozott, és sokszor gyűlöltem miatta másokat. de ez nem hosszú életű gyűlölet, csak olyan fellobbanás. pár nap múlva már általában túl voltam rajta. a nyalásról annyit, hogy én bizonyos személyekkel szemben, akikkel nem sikerült közel kerülni egymáshoz, mindig automatikusan túl kedvessé váltam. nekem nem tűnt fel, csak utólag jöttem rá, hogy a kívülállók szemében úgy tűnhetett, mintha szándékosan, képmutatásból lennék ilyen "túl" kedves, pedig ez magától jött, egyáltalán nem szándékosan vagy számításból csináltam.

a spicliskedésről pedig annyit, hogy ez is hasonlóan megtörtént velem. viszont ez nem csak az én hibám volt. ha odamentem a főnökhöz, hogy "most itt van ez vagy az a probléma, mi legyen?", akkor pár kollégám mindjárt gyanúsan nézett, hogy biztos nyalok meg spicliskedek. pláne, ha olyasmiről volt szó, amihez nekik is közük volt, netán az ő hibájukból történt. azt hitték, róluk akarok árulkodni, pedig csak baromi erős lelkiismeret-furdalásom volt, ha a munkában valami hiba volt, mert attól tartottam, hogy baja lehet belőle valakinek. a főnöknek is azért szóltam, nehogy az legyen, hogy utólag derül ki, aztán akkor kirúgnak érte valakit, vagy akár őt. mivel alapból elég rendes ember volt. de úgy direktben sosem árulkodtam valakire, annyi eszem azért mindig volt, hogy nem szép dolog valakiről rosszat mondani a főnöknek. nevet emiat nem mondtam soha, csak pár esetben, amikor már tényleg baromi nagy volt a gond, nem az én hibám volt, mégis nekem kellett rendbetenni, stresszelni miatta, ráadásul csak a másik ember sz*rok bele mentalitású munkához hozzáállása miatt. de ha a főnökünk nem lett volna rendes, megértő, akkor még ilyenkor se tudtam volna nevet mondani. ugyanis mindig az vezérelt, hogy lehetőleg ne bántsak senkit, és én is ezt vártam másoktól. persze más hasonló cipőben járó ember nem biztos, hogy eljutott ide szellemileg/erkölcsileg.

igazából az alapvető problémát az okozta, hogy a kollégáim nagyon gyanakvó emberek voltak, én meg szélsőségesen bizonytalan. mindig szándékos rosszakaratnak hitték, ami szinte kivétel nélkül ösztönös, nem tudatos tett vagy viselkedés volt a részemről. talán egy vagy két eset volt, amikor valami szándékos szemétséget csináltam, de csak azért, mert akkor már volt olyan kolléga, aki szándékosan rám szállt, és megpróbált kikészíteni. azt már nem tudtam tolerálni. de még akkor sem csináltam olyat, ami miatt pl. kirúghatták volna az illetőt, tehát azért egy bizonyos határt nem léptem át soha, pedig eléggé labilis voltam érzelmileg.

hogy kifelé hogy hat ez, nem tudom. biztosan nem túl jól. de alapvetően bírtam a kollégáimat, jófejek voltak, a végére már egész jól is kijöttünk, akkorra már kicsit én is változtam. arra utólag jöttem rá, hogy amikor valami semmiség miatt elkezdtem magam emészteni, és mérges lettem az illetőre, az kiült az arcomra, és gondolhatták, hogy utáltam őket. pedig igazából nem így volt. én egyébként nem néztem le senkit, legfeljebb, ha teljesen érzéketlennek, bunkónak tűnt.

szerintem az ismerősöd is valami hasonló, de nem tudom hogy lehetne rajta segíteni. félek, ha pszichológust javasolnál, az csak olaj lenne a tűzre, totál sértésnek venné. ha minden kolléga normálisan viselkedne vele egy ideig, nem túl kedvesen, de úgy, hogy ne kelljen konfrontálódni, lehet, hogy egy idő után megnyugodna, kinyílna kicsit, aztán jobban lehetne vele beszélni róla, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, meg nem kell mindent lenyelni. de ez biztos hosszabb időbe telne. a bizalom fontos, mert ha azt érzi, hogy valaki játszik vele, manipulálni próbálja, bántani akarja vagy gúnyolódni akar rajta, akkor a bizalma rögtön meginog benne. akkor is, ha csak jelentéktelen apróságról van szó, amit ti észre se vesztek. ha hosszabb idő alatt nincs konfrontáció, kialakulhat egy komolyabb bizalom egymásban, mint egy családtaggal, és akkor már nem lesz olyan érzékeny az építő vagy negatív kritikára se, és a viselkedése is normalizálódik. de ez hosszabb idő.

ő most olyan, mint egy iszonyat törékeny váza egy házibuli közepén, egy asztalon. de véletlenül se mondd neki ezt, mert bármin, amivel a hibáira utalsz, megsértődik.

szóval én így látom egyértelműen, de az is lehet, hogy másfajta típus, lehet, hogy értelmi beállítottságú inkább, és a hülyeség frusztrálja, nem az érzéketlenség. akkor nem teljesen így működik, mint én, de az biztos, hogy mélyen belül a saját érzelmi vagy értelmi bizonytalanságának van kiszolgáltatva, az uralja teljesen az életét, viselkedését.