Miért vagyok ennyire elcseszett? Miért viselem magamon a világ minden baját? Mi lehet erre a megoldás?

Talán a kérdésem után meglepő, de alapjában véve életvidám, vicces huszonéves férfi vagyok, akit az élet egy elképesztően gyönyörű és odaadó barátnővel áldott meg, tehát nem sok okom van panaszkodni.

Ennek ellenére, ismeretlen embereken aggódok állandóan. Ha látok egy hajléktalant munkába menet, vagy egy anyukát rosszabb állapotú babakocsival, "rongyosabb" ruhában a kisbabát, napokig, sőt hetekig nem tudom őket elfelejteni. Ilyenkor legszívesebben az összes nálam lévő pénzt odaadnám az ismeretlennek, berángatnám az első bababoltba, és mindent megvennék nekik.

Éjszakánként, vagy munka közben gyakran azon kapom magam, hogy a pár nappal ezelőtt látott embereken gondolkozom, hogy mi lehet velük, hogy miért nem adtam nekik pénzt, hogy miért nem kérdeztem meg, hogy kell-e segítség, vajon jól vannak-e, lesz pénzük pelenkára jövő hónapban, hogyan fog felnőni a kisgyermek, etc..

Ha látok egy udvaron, kicsit rosszabb állapotú háznál gyerekeket játszani, az első gondolatom az, hogy vajon jól élnek, bőségesen van mit enniük, megtudják nekik a szüleik venni azt amit kell..

Minden egyes nap ilyen dolgokon gondolkozom, elég egy szegénység témájú hír, tévéműsor, adománygyűjtés, és rögtön az elmúlt hetekből az arcok egyesével beugranak.

Néha már olyan szintű lelkiismeret furdalásom van, hogy nem vagyok képes egy száz forintos joghurtot megenni, mert elkap a szégyenérzet, hogy másoknak erre sem telik, én pedig itt "zabálom", és képes vagyok szinte napokig kenyéren és vízen lenni, miközben a hűtő roskadásig van.

Ha a barátnőmmel elmegyek kikapcsolódni, akár moziba, akár üdülni, akkor nincs olyan alkalom, hogy ne törjön bennem elő, hogy mennyi és mennyi embernek nincs erre lehetősége, és hány ember lehet ebben a pillanatban olyan helyzetben, hogy még kenyeret sem tud venni a gyermekének, vagy most fogják kikapcsolni náluk a gázt..

Ilyenkor pedig nehéz egyensúlyozni a két téma között, hogy élvezzem a barátnőmmel az együttlétet, okozzak neki örömöt, boldog legyen, de közben legszívesebben bőgnék, mint egy kislány az előbb felsoroltak végett.

Azt kiemelném, hogy szakadásig dolgozok mindennap, tehát megérdemlem az életemet, rengeteget adományozok névtelenül, volt olyan, hogy a teljes havi fizetésemet eladományoztam. Tehát ez a szégyenérzet egyáltalán nem onnan fakad, hogy nem segítek másokon, vagy hogy jól keresek..Segítek másokon erőmhöz mérten, de mégis kevésnek érzem, és ha minden egyes forintomat másoknak adnám, ugyanúgy meglenne ez a gyötrő érzés, hogy másokkal mi van, mi lesz.

Tisztában vagyok vele, hogy nem segíthetek mindenkinek, de mégis belülről felemészt ez az érzés és megőrjít.

Néha már azt kívánom, hogy hagy legyek inkább én a leggonoszabb ember a Földön, csak szabaduljak meg ettől az érzéstől.