Ti mit gondoltok amikor tükörbe néztek?

Hogy mit gondolok, ha tükörbe nézek? Amikor 8-10 évesen néztem a tükörbe, akkor azt, hogy én egy kib*szottul okos gyerek vagyok, aki mindenhez jobban ért, mint a másik. Később azt gondoltam, hogy nálam jobb ember a világon nincs, mert én így maximálisan jól vagyok, ahogy vagyok.

Most, a 20-as éveimben, ha belenézek a tükörbe azt gondolom, hogy egy semirekellő, semmiresevaló, kis nyomorult takony vagyok, aki még a saját maga érdekeiért sem képes kiállni ezen a világon. Mostanra már tudom, hogy nem én vagyok a világ közepe, nem körülöttem forognak a dolgok, sőt nekem abszolút semmim nincsen e föld kerekén.

Mindez azért van, mert kisgyerekkoromtól kezdve elértem hisztivel, ordibálással, kiabálással, hogy mindent megkapjak. Mindig minden hétre volt fagylalt, reggel, délben, este kaphattam belőle egy kis adagot. Már ötödikes koromban kisírtam magamnak, hogy legyen LCD TV-m, majd 3 videom, 2 DVD felvevőm. Nekem volt általánosban anno először kétmagos processzorú számítógépem. Olyan is volt sokszor, hogy a karácsonyi ajándékot már karácsony előtt két héttel kiköveteltem magamnak. Mindemellett csak azt lestem, hogy mikor lehetek egyedül, amikor minden csak az enyém, a dolgaimmal csakis én rendelkezek. Középsuliban nem törődtem semmivel, nem tanultam jól. A szakmai tárgyakból alkalomadtán összeszedtem egy-egy ötöst, így azokból mindig átmentem kettessel, de az összes többiből folyton bukásra álltam. Tulajdonképpen nem is igazán érdekelt, úgy voltam vele, hogy a szabadidőm az enyém és az ÉN szabadidőmben azt csinálok, amit ÉN akarok. Az egész iskolarendszert egy szükséges rossznak fogtam fel, ami csak rabolja az időm, lefáraszt, kifáraszt. Amikor nagynehezen eljutottam az érettségiig és leérettségiztem, azon a nyáron szinte végtelen szabadságot éreztem, azt éreztem, hogy a szabadidőm minden perce csak az enyém, nem kell semmire se tanulni, nem kell sehova se bejárni, nem kell senkinek se elszámolnom semmiről. Ez olyankor végtelen elégedettséggel és boldogsággal töltött el. Egy leírhatatlan szabadság, hogy 0-24 órában csakis az enyém a TV, a számítógép, reggeltől estig játszhatok, filmet nézhetek, és senki sem szól bele.

Utána eljött az a pont, amikor tükörbenézéskor megkérdeztem lassan, de biztosan magamtól, hogy okés, hogy itthon vagyok, mindezzel az egésszel én rendelkezhetem, minden filmet végignézhetek, minden játékot végigjátszhatok, minden műsort kinézhetek a TV-ből, de hosszú távon fogok én ezzel érni bármit is? Amikor ezek a jóleső érzések elszálltak, akkor jöttem rá, hogy ezek a dolgok nem is igazán az enyémek, továbbá, hogy nekem egyszerűen nekem semmim sincs.

Amikor először dolgoztam adatrögzítői munkakörben, abból a kis fizetésből kezdtem el kiszámolni, hogy ezek a dolgok igen sokba kerültek, főleg akkori mércével mérve. Nem is beszélve a villany, víz és egyéb számlákról. Akkor esett le igazán REÁLISAN, hogy a világ valamit valamiért alapon működik. Ha valamibe nem fektetek időt és energiát, nem lehet az enyém. A szabadidőm se olyan szabad, mint én azt gondoltam egykor. Hogy valahová az ember mindig tartozik és tartoznia kell, ha túl akar élni. Hogy a kapcsolatok, connection-ök, relation-ök, nevezzük bárhogy is, azok mindig kellenek és mindig is kellettek. Nekem ezekből érdemlegesen egy sincs. Tulajdonképpen mindenkit kizártam az életemből. (folyt. köv.)

(#11-es vagyok)

Továbbá azt sem voltam hajlandó felfogni, hogy az erőm és az energiám is véges. Azt gondoltam, hogy azt csinálok a testemmel, amit akarok. Később kiderült, hogy nem! (Ezt valamikor később kifejtem.) Amikor mondták, hogy menjek mindenféle sportra, kezdjek el edzeni, egyszerűen nem csináltam, csak heverésztem naphosszat az ágyamon. Mindazonáltal a sok nassolástól, cukros kajáktól, kóláktól fogkövem lett, el kezdett romlani a fogam. Amikor el kezdett hézagosodni, már akkor belémhasított a gondolat, hogy ez így nem lesz jó, de elvetettem ezt a gondolatot. De visszatérve a pénz kérdésére. Később sikerült összespórolni egy kevéske pénzt, amiből sorra vettem magamnak szatyorszámra a chipseket, literszámra mindenféle fagylaltokat, üdítőket, meg mindenféle olyan vackokat, amire gyerekkoromban azt mondták, hogy nem lesz jó vége, ha ezt fogom naphosszat fogyasztani. Továbbá később rendeltem mindenféle pizzákat, előre elkészített kajákat, amiről azt gondoltam, hogy ez tényleg csak az enyém. Még a fagyit is literszámra ittam napokon át.

Ekkor tettem fel magamnak másodjára azt a kérdést, hogy ezekkel is mit érek tulajdonképpen? Még ezektől is egy senki vagyok, ha meghalnék, nem kellenék senkinek, nem hiányoznék sehonnan, nem alkottam olyan dolgot az életemben, amire azt lehetne mondani, hogy "fú, le a kalappal". Amíg a suliban mások sikert sikerre halmoztak, páran tanulmányi versenyt nyertek vagy legalábbis részt vettek rajta, mindemellett sportoltak, az én eddigi befektetett teljesítményem egy köpedelem nulla volt. Nem vettem részt semmi hasonlóban, még a közelébe se érhettem ezeknek. Aztán pont tavaly karácsony előtt valamit hallottam a rádióban a szeretteinkről, barátainkról, meg hogy legyen kivel tölteni az ünnepeket, meg hogy nem az ajándék, nem az anyagi érték számít, hanem a szándék. Aznap este ez eszembe jutott, konkrétan sírva fakadtam, vagy fél óráig zokogtam magamban csendben. Mert azok a gondolatok villantak át az agyamon, hogy én senkinek sem vagyok fontos még ilyenkor sem, még az ünnepek alatt sincs hiányom sehonnan sem, ha ilyenkor eltűnnék, nem hiányoznék sehonnan sem. És hogy az újévet is teljesen egyedül kell megélnem és valahogy így már nem annyira buli a dolog. És amikor ezt átgondoltam - akkor még nem ezen a szinten - hogy egyszerűen semmim sem lesz, ha minden kötelességeimet kikerülöm, hárítom, ezzel a dolgaimmal nem teszek semmi jót se magammal se másokkal. Sőt, legfőképpen inkább ártok elsősorban magamnak. Tehát napjainkra ért el az, amit úgy hívnak hogy "visszanyal a fagyi". És ez idebenn a lelkemben igencsak fáj. Talán ezt nevezik úgy, hogy teremtettem magamnak egy poklot. Alkalomadtán előfordul, hogy nem bírok felkelni reggelenként, nem feltétlen kimerültségtől, hanem egy igen mély kiüresedéstől, amely olyan szintű alulmotiváltságot szül bennem, hogy az energiáim jelentős részét ennek a leküzdése köti le. Mindez azért, mert kisgyerekkoromtól fogva egy öntelt, önimádó, felfuvalkodott, beképzelt, öntelt, nagyképű, nagypofájú hólyag voltam, aki nem volt arra képes, hogy dolgokat értékeljen, megbecsüljön. Hát ez vezetett idáig, hogy napjainkra senkim nincs, semmim nincs, nem is igazán értek semmihez, nincs egy tisztességes kiállásom, még a saját érdekeim sem vagyok képes képviselni, akármiről is legyen szó.

Mindent összefoglalva: mit is látok a tükörben, ha belenézek? Egy olyan kis taknyos, g*ci, b*zi, f*sszopó, türhő, paraszt, műveletlen sudri bunkó gennyládát, akit szembe kellene köpni úton-útfélen, akármerre is jár; egy hányadék, szánalomraméltó, lesajnálnivaló, nyomorult agyonvernivaló kis k*csögöt, akire szívesen rá lehetne verni egyet-kettőt a vascsővel sötét éjszakákon.

Szóval ha tükörbe nézel akkor szófosol mindig egy kisregényt aminek semmi köze semmihez?

Bútorboltokat kerüld el, vagy már reggel menj, hogy estére végezz egy sorral

11-es vagyok

Nem azt akartam szemléltetni, hogy kisregény méretű szófosásom lesz a tükörbenézéstől, hanem egy reális képet akartam mutatni mindenki számára arról, hogy mit gondolok, ha tükörbe nézek. Hát én ezt gondolom. Ha most nem is a tükrös kérdés kontextusában nézzük, az összefoglalásomba írhattam volna, hogy ilyen egy tipikus evolúciós zsákutca.