Más is van, aki így érez önmagával, a világgal kapcsolatban?

Rájöttem hogy rettentően félek a felnőtté válástól (1 hónap és betöltöm a 18-at). Nem csupán félek, egyáltalán nem akarok felnőtté válni. Tudom most elküldötök hogy pszichológushoz, vagy megmondjátok hogy ne éljek álomvilágban... tudom hogy ez mind nem normális. De tényleg szeretnék még abban a gyermeki álomvilágban élni mikor mondjuk várom a levelet a Roxfortból, esetleg a hogy a szekrényen túl megjelenjen Narnia. Nem pont ezekre gondolok mert tudom hogy ezek kitalált helyek... de ha esetleg lenne valami tényleg ehhez hasonló. Igen, tudom őrültség, de még is próbálok hinni benne. Hogy van remény. Hogy a világ nem csupán ennyi, amit látok. Hiába van annyi jó dolog itt, még is elszomorít a sok csalódás, a sok bánat. A bűnözések, gyilkosságok, erőszak, hazugságok, önzőség. Ez mind megijeszt.

Nincsenek céljaim sem, ebből adódóan. Nem akarok felnőni. Nem azt mondom hogy szeretnék öngyilkos lenni, mert nem hinném hogy meg merném tenni, egyszerűen csak nem érzem nekem valónak a világot. Mintha nem nekem találták volna ki. Mintha valami el lenne rontva bennem lelkileg, ami képtelenné tesz arra hogy normális életet éljek.

A kérdés: van egyáltalán még valaki aki hozzám hasonlóan így érez?

Írhatnék még regényeket magamról, az emberi kapcsolataimról, a családomról.... de szerintem ez épp elég hogy véleményt nyilvánítsatok- ha már segíteni nem is tudtok.