Hogyan tudnék magamba tuszkolni egy kis szeretetet?

Nem érzem, hogy igazán kötődni tudnék bárkihez is. Nem arról van szó, hogy nincs kivel beszélnem, ilyesmivel szerencsére nincs problémám, azonban már évek óta úgy tekintek az emberekre, mint szükségletre, ha kicsit egyedül érzem magam, vagy csak szimplán unatkozom, legyen kivel beszélnem, de különösebben nem mondanám, hogy érzek irántuk barátságot. Mikor legutóbb szakításon mentem keresztül, visszagondolva inkább ijedtem meg attól, hogy egyedül maradok, és az rémített meg, szomorított el, mintsem a kapcsolatot magát sajnáltam, most is van valakim, de nem érzem, hogy úgy teljes szívemből szeretném, viszont ez borzasztóan zavar.

Mindig kicsit irigykedve nézem azon embereket, akiknek vannak legjobb barátaik, akik igazán szeretnek egy másik embert, legyek szó szerelmi, vagy csak családi kapcsolatról, és akárhogy is próbálok ezen változtatni, próbálom más szemmel nézni a többieket, egyszerűen nem megy. Néha úgy érzem, a háziállataim jobban szeretem, mint azokat, akikkel beszélek napi szinten, és nem arról van szó, hogy nem szeretném az embereket, mert de, szeretem figyelni őket, szeretek gondolkodni róluk, de képtelen vagyok szorosabb viszonyt ápolni velük. Nagyon szeretnék megváltozni.

Érzett már valaki így, akinek sikerült is kigyógyulnia belőle?

24/f