Ti éreztetek már így?

Inkább mostanában (de már azelőtt is, kb egy éve) nagyon sokszor érzem azt, hogy nem szeretek senkit úgy, ahogy kellene. Például szülőket, nagyszülőket, testvéreket, unokatestvéreket, mert mindig ha beszélek velük, úgy érzem nem mondhatok el nekik mindent, és ha beszélnek hozzám szörnyű idegességet érzek. Csak mosolygok, meg válaszolok a kérdéseikre, próbálok érdeklődni hogy nehogy úgy tűnjön, már a hócipőm tele van, de legnagyobb vágyam, hogy már elvonulhassak a szobámba, hogy már ne legyenek a közelemben. Egy szörnyen jó családban nevelkedtem, szeretetet mindig kaptam, és semmiben sem szenvedtem hiányt, jól is tanulok, vannak barátaim, és nem csúfoltak, nem bántottak semmi miatt sem az iskola/osztálytársak.

Ha valamelyik családtagom meghalna, valószínűleg nem éreznék fájdalmat, talán nem is foglalkoznék vele (egyik szülőm meghalt régen) és mardos a bűntudat, hogy mennyire érzéketlen, önző barom vagyok...

Ha azt mondják nekem, hogy menyire szeretlek, rossz lenne nélküled, és ezt teljesen őszintén, akkor viszont é meg nem tudok mit mondani, hisz én lehet, hogy nem éreznék úgy mint az, aki mondja.

A legrosszabb mindenben, hogy egy nagy nagy érzelmi hullámvasút minden napom. Van hogy akkora gombócot érzek a torkomban, és sírni akarnék, ordítanék, de pl családi körben vagyok, és nem szeretném ha meglátnák, hogy sírok valamiért, mert megkérdeznék miért, azt pedig nem akarom.

Egy csomószor gondolkozom a nap random részeiben azon, hogy pl a néni akit múltkor a buszon láttam, vajon mit csinál most, vagy az ember aki leverte az oreót a boltban a polcról, vajon mire gondolt akkor, és mi lenne, ha minden ember, minden gondolatát tudnám. Sokszor gondolkozozm azon is, egyes emberek hogy születhettek ekkora tehetséggel, hogy például olyan zenéket kreáltak, hogy azokkal híresek lettek, hogy tudnak ilyen kreatívak lenni, és hogy valószínűleg én a legkisebb álmom sem fogom tudni megvalósítani, mert folyton folyvást feladok mindent.

Ezen kívül utálok csoportban dolgozni, utálom ha segíteni akarnak nekem, néha úgy érzem próbálnak irányítani. Lever a víz, és remegek ha ezek mégis megtörténnek,és olyan ideges leszek, hogy néha megfordul a fejemben, mi lenne ha kést szúrnék bele, többé nem is szólalna meg.

Azon is gondolkozom, másoknak hogyan lehet annyi türelmük, hogy normálisan végigcsináljanak mindent, és például ne gondolnának arra, hogy elszaladnának, és csak futnának el, el mesze messze, és nem jönnének vissza.

És ha pedig egyszer sírnom kell, máskor meg hiába lenne jó ha sírnék, nem tudok, egyszerűen még csak be sem könnyezik a szemem.

A fiúk iránt sem érdeklődöm, inkább egy nagy adag undor tölt el, ha rájuk kell néznem, de így van ez más emberekkel is mondjuk a felnőttekkel, őket nagyon utálom és idegesítenek is nagyon sokszor, máskor meg tökre szeretem őket, és nincs semmi bajom velük.

Egyetlen félelmem van, az pedig hogy félek a jövőtől, nem értem az emberek hogy nem gondolnak arra például ha vesznek egy autót, hogy ez mennyire szennyezi a környezetet, miért nem elégednek meg a tömegközlekedéssel?

Ezek mellett viszont minden nap hálát adok hogy élek, szinte mindennek örülök, a legkisebb dolgoknak a leginkább, de akkor mellette meg ott van az a sokminden amit felül írtam, no meg a bűntudat, hogy nem becsülöm meg azt, amim van, és az üresség, hogy semmihez sincs kedvem, úgy érzem mindent muszájból csinálok.

13/l