Túl lehet ezen lendülni egy baleset után?

A párom szenvedélye a motorozás, amit rám is átragasztott anno sikeresen. Rengeteget jártuk az országot, míg nem volt egy balesetünk kb. fél éve. Én voltam az utas, önhibánkon kívül, teljes felszerelésben történt. Szerencsésen megúsztuk viszonylag.

Borulásnál nekem szinte az egész bal oldalam tört. Borda zúzódás, csukló és alkar, térd törés, szalagszakadás és csípő zúzódás, enyhe agyrázkódás. A védőfelszereléseknek hála más nem történt. A párom egy-két repedéssel megúszta, nem is volt huzamosabb ideig kórházban, míg engem kétszer is megműtöttek. Borzasztóan érezte magát, önmagát hibáztatta az állapotom miatt és a mai napig látom az önmarcangolást az arcán akkor is, ha ezerszer megbeszéltük és a rendőrségi jegyzőkönyv is arról szól, hogy nem ő hibázott.

Én még fél évvel a baleset után sem vagyok 100%-os, a csontok összeforrtak, a sebek begyógyultak, de a térdem és a könyököm sem úgy működik még, mint előtte. Rettegek csak a gondolattól is, hogy újra motorra üljek.

A párom sem ült azóta motoron és minden fájdalmas grimaszomra felveszi a boci szemeket és látom, hogy tépi magát. Tudom, hogy miattam nem motorozott azóta, mert a saját fájdalmával és félelmével megbirkózik (volt már könnyebb balesete egyszer és újra motorra ült).

Hogyan tudnánk ezen túllendülni? Ugyanúgy tekinteni a másikra ahogy azelőtt? Szeretjük egymást és kitartunk a másik mellett, de érthető okokból az utóbbi fél évben a gyógyulás volt a középpontban és nem a gyengéd, testi kapcsolat, aminek a hiányát nagyon érzem mindkettőnkön. Ápolt, szeretett, simogatott, fogta a kezemet a nehéz időkben, ez már mégsem olyan kapcsolat, amilyen előtte volt. Szeretem visszahozni a romantikát, a szenvedélyt. Nem akarom, hogy ez a baleset végleg rányomja a pecsétjét a kapcsolatunkra.

Van valakinek esetleg hasonló tapasztalata, hogy mit tehetnénk, hogyan léphetnénk túl ezen a nehézségen?