Miért érzem így? Mennyire próbálkozhatok? Milyen ágon induljak el?

Az utóbbi időben úgy érzem, hogy átok ül rajtam. Hogy nem értem az embereket úgy igazán, és nem leszek a tipikusan szerető anya (majd évek múlva...), mert egyszerűen reálfej vagyok.

Mintha átkozott lennék és matekra lennék kárhozva, pedig nem gyakorlom, csak úgy ölembe szökik a jó jegy matekból, fizikából.

3.-os korom óta űzőm hobbiként a rajzolást. El vagyok indulva a művész pályán, járok tanfolyamokra stb. mégse érzem, hogy én EZ vagyok, pedig Ez akarok lenni. Mikor feladják a matekházit egyből le tudom írni pár perc alatt, semmi aprólékos levezetéssel, mégis hibátlanul, de a feladatokat hamar elunom.

Rosszul hallok, hallókészülékkel, ezért csak most fordult meg a fejembe, hogy hangszeren tanuljak, első okból, hogy: bizonyítsak (önmagamnak), másod okból, hogyha az elsőt tejesítem: példát mutassak.

Imádom a hegedűóráimat, és szeretném továbbra is folytatni ezen ágon a tanulmányaimat.. de a rajzot se akarnám abba hagyni, ámbár érzem, hogy a környezetem a reálra húz, mert azt értem úgy IGAZÁN.

Jövőbe kell sulit válasszak (most vagyok 8.-os), már fél éve tervbe van a művészeti rajzon, de mégis, mikor festek, akkor inkább mintha nem élném bele érzéseimet, önmagamat... mintha csak kiszámolnám hova milyen folt kell, hova hány cm-s árnyék szükséges stb..

Miért érzem így? Mennyire próbálkozhatok? Milyen ágon induljak el?