Az embereket mi készteti arra, hogy párt keressenek maguknak?

Én is úgy vagyok már vagy 4 éve, ha szemben jön nő az utcán inkább a földet nézem vagy más irányba amíg el nem halad, de egyéb más heyzetekben is kerülöm a kontaktust (legalábbis próbálom). Bőven eleget kaptam már azokból, mikor rá van írva az arcára, hogy "fúj" amikor rám néz. Meg amiket a hátam mögött mondtak, pl ismerősök barátnői, ááh most ezt hagyjuk. Előtte is csak egy csöppnyi önbizalom volt és ezek a tapasztalatok amik az elmúlt 10 évben mentek teljesen elvették. De ami a legjobban földbe döngölte a lelkem, 2 csaj volt. Akik fényeztek így meg úgy, hogy miyen normális vagyok, meg jó testem van, rám mászna ha ez meg az nem lenne, mégis másokkal rögtön ágyba bújnak aztán ebből kiderül, hogy csak vetíttettek és nem merték a szemembe mondani az igazat. Ezek után már semmi nem állítja heyre az önbizalmat a gátlásokról meg ne is beszéljek.

Nálam két dolog van amivel a magányt le tudom küzdeni, a zenekészítés és a rengeteg mozgás (súlyzós edzések, bicajozás, kocogás a 7 minden napján). Ezekkel termelődik annyi boldogsághormon amivel elviselhető teljesen az egyedüllét. Ha valami oknál fogva ezeket mellőznöm kell (egészségügyi okok, stb.), akkor lavinaszerűen tör elő a magány, depresszív hangulat, letargia és mindenben csak a rosszat látom. Minden apró dolgon egy pillanat alatt felhúzom magam, úgy hogy majd szét robbanok. Így jönnek az oyan gondolatok, hogy persze nekem ez jár, mert mindenkivel normálisan viselkedtem, nem követtem el semmi bűnt és Isten így büntet, rosszabb sorsra vagyok ítéltetve mind egy terrorista. Meg, hogy így mi célja lehet egyáltalán az életemnek.

tiboo martino

mintha csak én írtam volna.

én átlagos vagyok de mégse kellek senkinek.egyik sem mondta meg soha hogy mi baja velem.csak az elutasítás.

volt aki azt hazudta hogy nem járhat velem mert 2hét múlva meghal.szánalmasak az ilyen nők.annyi gerince nincs hogy legalább valami normálisat hazudjon vagy netán igazat mondjon.

én a boldogságot az evésben és a virtuális valóságban találom meg.és próbálok nem gondolni rá.

ha valahol látok egy párt kézen fogva sétálni az roppantul dühít.

valóban roppantul nehéz arra választ találni hogy mit vétettünk mi amiért ezt érdemeljük.ez sajnos sok ezer ember problémája nem valami elszigetelt dolog.

az igazi hibás a társadalom és a média.

Egy konkrét ember iránti vonzalom, szerelem késztet arra, hogy minél közelebb kerülhessek őhozzá.

:)