Mit tegyek, hogy legyen valami értelme az életemnek?

Először is, örülnék ha senki sem ítélkezne, hanem inkább normális esetleg hasznos tanácsot adna, hogy mit is tehetnék.

Egész életemben egy sikerem se volt, úgy érzem semmihez sincs tehetségem, vagy csak nem találom. Nem tudok semmiben elmélyülni mert mindent otthagyok félkészen, befejezetlenül vagy épp csak belekezdve. 19 éves vagyok, de úgy érzem, hogy már lekéstem arról, hogy valaha igazán sikeres ember lehessek, és elérjek valamit az életben, amiért büszkék lehetnek, vagy felnézhetnek rám. Kisebb koromba kellett volna találnom valamit ami érdekel, igaz nagyon szerettem rajzolni(és tudok is), írni, táncolni, jól úszok de egy idő után unalmasnak találtam ezeket a dolgokat. Igazából rengeteg minden érdekel, pl pszichológa, filozófia, teológia, okkult tudományok, ezotéria(nem a gagyi asztoshow féle) de mint írtam egy idő után mindig újjabbra vágyok és úgy érzem nincs semmi, amire egy életet tudnék áldozni.

Jelenleg egy naplopó sz*rkupac vagyok, délig alszok, hajnal 4ig ülök a gép előtt, böngészek, filmeket vagy animét nézek. Nincs már szociális életem, állandóan egyedül vagyok és az idő múlásával már egyre kevésbé zavar, csak rossz érzés látni facebookon, hogy mások élik az életüket, a régebbi osztálytársaim egyetemre járnak, boldogok már szinte felnőtt emberek, párkapcsolattal, kialakult baráti körrel.

Tudom mennyire szánalmas vagyok, de nincs erőm változtatni és úgy érzem már nincs miért változtatni. 4 hónapja tart ez az állapot, hogy alig beszélek emberekkel és úgy érzem már kezdek megbolondulni, magamba beszélek meg egy fantáziavilágban élek. Muszáj volt találnom valamit, hogy ne őrüljek meg. Amikor nagyon mélyponton vagyok elmegyek futni vagy kiírom magamból az érzelmeimet, szeretek írni és szeretnék is, csak nincs miről mert egyszerűen nem élek. Fogalmazni se tudok úgy mint régen, mert nem beszélgetek senkivel, van hogy szinte egész nap egy szót se szólok. Vizuális tipus vagyok, tehát nem szavakban gondolkodok, úgy érzem kezdek elbutulni, legfőképp a sok netezéstől meg semmittevéstől. Régen még szerettem olvasgatni, művelődni de már semmi se köt le. Legszívesebben meghalnék és felébrednék máshol, egy másik világban és másik testben, boldogan. Egy egészséges 19 éves lány vagyok és olyan életet élek mintha a börtön büntetésemet tölteném, néha bűntudatom van amiért elpazarlom az életemet miközben vannak halálos betegek, akik élnének de mégse tudnak. Gyűlölöm magam emiatt és úgy érzem, hogy a sors azzal fog megbüntetni, hogy megbetegszem, és meghalok.

Ne írja le senki, hogy mozduljak ki, ismerkedjek stb... mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Már annyira eltávolodtam az emberektől, hogy a szociális fóbia határát súrolom. Egyébként is egy kivárosban élek, ahol a népesség 40% roma származású és nem a legbarátságosabb fajtából, vagy idős. Esti suliba járok, jövőre érettségizek ott sincsenek barátaim mert idősebb osztálytársaim vannak. Munkát nem találok. Nincs erőm változni, mert nincs miért. Nem hogy a célt, de még az első lépcsőfokot se látom, ami kivezetne innen, tényleg nem akarom sajnáltatni magam és belátom mindez az én hibám, de már annyira mélyre süllyedtem, és annyira elveszítettem a kapcsolatot a valósággal, hogy azt sem érzem mi a jó nekem vagy egyáltalán mit tudok tenni. Bocsánat a regényért de még ez is túl rövid volt...