Mi lehet a baj velem?

Ezen irományom nem teljesen kérdés szerű (illetve nem biztos hogy olyanra sikeredik, de azért megpróbálom) és nagy a valószínűsége hogy több kérdést is magába foglal.

Kezdeném. Az egész ott kezdődik, hogy nem is tudom hol kezdődik. Talán a túl sok szövegelésnél. Ugye van egy alap természetem, mint ahogy mindenkinek, de belülről (nem mintha kívülről nem) ezt nem tudom szebben megfogalmazni, úgy el vagyok bacva hogy az hihetetlen.... Szeretném megtalálni a magam stílusát. Amiben igazán jól érzem magam (külsőre belsőre egyaránt) a fekete csuklyás pulcsis, cső farmer, torna csuka, a nadrág lóg, a cipőfűző letyeg jobbra balra, füles a nyakamban ez tökéletes. Sosem veszekszem, ha vki vmit kér megcsinálom, szóval az a magas ne szólj hozzám lány lenni, ez lenne az igazi, nem is arról van szó, imádom és ebben érzem igazán jól magam és mindig ekkor jön a gikszer. Nagyjából fejben a kép remélem meg van, hogy hogy is kellene ezt elképzelni, és ott a gond hogy egy részt mivel lány vagyok nem igazán tetszik mindenkinek ez a "fiús" stílus de ez engem nem is érdekel hanem az a baj hogy ez az egész egészen addig tud így tökélyben megmaradni amíg mondjuk jó kedvem nem lesz. Vagy amíg el nem kezdek izgulni. De ezt a jókedvet meg az izgulást úgy vegyétek hogy hülyeségeken nevetek, vagy olyanon kezdek el izgulni hogy mondjuk egy új emberrel kell beszélnem (és hát ugye az első benyomás nagyon fontos). Szóval na nem kertelek, van egy elképzelés amilyen szeretnék lenni és sikerül is, igazán otthon érzem magam benne de amint "felpörgök" ez elszáll, és nem marad más mint egy hülye leány. Szeretnék mély és őszinte barátságokat kötni, de a változékony kedélyállapotom miatt nehéz kiismerni és ezért az emberek nem szeretnének velem túlzottan barátkozni. Egyik pillanatban még majdnem hogy punk vagyok másikban már inkább rocker harmadikban meg a minta tanuló. Próbálkoztam már azzal is hogy próbálom nagyon lerontani a kedvem és csak aztán emberek közé menni, de túl gyorsan változok még magamat sem tudom követni. Sokszor van hogy felveszem az általam érdekelt stílusát de a sajátomból is megmarad vmi és teljes káosz, újabb ember esetén új stílus+az előzőként felvett+ a saját és elveszek. Nagyon szeretek (nék) nálamnál idősebekkel beszélgetni, ők azért jobban megértik és nagyon szeretném valakivel személyesen is megbeszélni aki tényleg tudna hozzá szólni, de én olyan ember vagyok hogy kinézek magamnak vkit, úgy összkép külső belső alapján, akivel ha kérdezné szívesen megosztanám nyomorult agyam szüleményeit, de azok az emberek számomra elérhetetlenek. De ha elérhetőek is lennének egy hirtelen alkalommal is mindegy lenne, hiszen abba a pillanatba elkezdenék izgulni és lőttek is a beszélgetésnek. Azon emberek kik nem szimpatikusak számomra, velük normálisan eltudnék beszélgetni de viszont nekik sosem mondanám el mélyebb gondolataim. És akkor a másik probléma felvetése. Néha már azt sem tudom mi a bajom, sokszor van hogy annyira megkeveredek hogy nem is tudom igazán most mi is van. Mint ebben az írásomban is. Legalább 4-5 (ha nem több) ellentét lesz, amik fogalmam nincs hogy hogyan sikerülnek. Megpróbálom hát összegezni: Szóval, nagyon szeretnék értelmes, tapasztalt,emberekkel beszélgetni, azonban csak azokkal akik számomra szimpatikusak, de nekik semmi indokuk hogy meghallgassanak (nem hogy még segítsenek is) ha viszont mégiscsak sor kerülhetne a beszélgetésre valószínűleg annyira izgulnék, hogy elcseszném az egészet. Azon emberek akik spontán megpróbálnák belőlem kihúzni lelkem mélyebb részeit (pl pszichológus) nem sokra mennének mint ahogyan eddig sem mentek. Annyi de annyi kérdésem lenne, annyira szeretném ha valakivel megoszthatnám mi a gond, (és nem kell hogy élet utat mutasson, legalább csak valaki megpróbálná, csak valaki próbálkozna megfejteni) de annyira meg vagyok zavarodva azt se tudnám mit kérdezzek először. Olyan össze visszaság van hogy egy élet lenne kibogozni, de úgy szeretném ha valaki csak megpróbálná.... Félre ne értsetek, nem szerelmet szeretnék, nem pasit csak egy embert akiben bízhatok.

Hát ez lenne az én problémám. Eléggé összetett és zavaros, és tudom azt hogy örökre csak egy ábránd marad, hogy valaki aki már élt annyit mondjon, gyere beszélgessünk, és hozzám értse ha zavarban vagyok de ne akarja kikényszeríteni azt amit jómagam sem értek. Ez a rossz, hogy olyant várok el hogy valaki megértse helyettem amit én sem értek pedig bennem van. Érdekes igaz? Érdekes és félelmetes.

Végezetül ne haragudjatok ha ilyen eszeveszett sokat írtam, de nehéz kifejteni amit én sem értek, nehéz olyanról írni amit nem tudok. Nem várok segítő választ, ebben nem lehet. Megoldás nincs, ezt olvashattátok is, így csak gyötrődök. De azért jó érzés így, névtelenül leírni. Arra is gondoltam már, inkább leírom valakinek úgy könnyebb, de ez sem megoldás, hiszen abból előbb vagy utóbb szemtől szembe lesz és ugyan ott tartok. Ez egy meglehetősen szép példa a reménytelen esetekre... Azért köszönöm annak aki elolvasta!