Ki milyen változáson ment át?

Az alapvető elveim nem változtak,tehát korábbi énemhez képest nem változtam egy teljesen ellentétes alakká. Nagyjából ugyanazt tartom fontosnak, mint korábban, ugyanaz az értékrendem.

Ami változott, hogy egyre inkább érzem, hogy hiába szeretnék és tudnék valamit elérni, megtenni, sajnos a külső körülmények túl nagy befolyással vannak az életemre. Legfőképpen a munka vagyis pontosabban a munkanélküliség nagyon "meg tud változtatni".

Emiatt baromi sok mindenről lemondtam már, türelmesebb lettem. Amíg régen azon voltam, hogy a 20-as éveimben a munka mellett sokat túrázzak és utazzak kis költségráfordítással... Addig meg kellett tapasztaljam,hogy örülhetek, ha épp munkám van, nem még kirándulgassak... Reméltem hogy megtalálom a párom és lesz 2-3 gyerekünk. A munka hiánya miatt már nem is keresem a párom, mert nem kell a plusz stressz, hogy valaki lenézzen, azért mert nincs lehetőségem dolgozni. És örülni fogok annak is, ha valaha tényleg eljutok odáig hogy párom lesz és ha még egy gyerek is lehetséges még, akkor az már mese lesz habbal.

Régen görcsöltem dolgokon, hogy hülyeséget csináltam talán,hogy mit gondolnak mások hisz nem tudják a tettem okát... Ma már nem izgatom apróságok miatt, hisz tudom hogy a cselekedeteimnek jó oka van és nem érdekel ki mit gondol.

Régen finnyás voltam, ma viszont képes vagyok jóízűen megenni sok olyat, amitől régen undorodtam... :)

Lelki? Hát... szerintem egyre több a lelki baj, de ezzel együtt egyre erősebb is vagyok. Idegbeteg azért nem leszek. Nem éri meg. Én inkább úg változtam, hogy képessé váltam igen fontos dolgokról való lemondásról.

(És az a szomorú, hogy mindez nem lenne,ha mindig lenne valami kis átlagos vacak munkám..)

Ja, és Utállak Magyarország!

Huh. Érdekes kérdés.

Én azt hiszem, hogy felnőttem. 21 éves vagyok, szóval evidens, hogy sokat változtam, 5 éve még kamasz voltam, de fontos változások voltak.

A lázadó kamaszkor nálam nem sokáig tartott, aztán 15-16 éves koromra úgy éreztem, hogy teljesen megtaláltam a helyem, viszont rengeteg volt bennem a megfelelési kényszer és vakon követtem a szabályokat. Aztán mikor egyetemre mentem, hirtelen megtapasztaltam, hogy milyen, mikor az ember magára van utalva, átmentem sok mindenen, barátokat vesztettem el, önértékelési gondokkal küzdöttem, elvesztettem a motivációmat, teljesen magamba fordultam és elfojtottam mindent, a depresszió határát súroltam. Másrészt viszont elkezdett kinyílni a szemem, láttam, hogy a világ nem olyan rózsaszín, és kezdett erőt venni rajtam valami óriási szabadságvágy. Elkezdtem a saját fejemmel gondolkodni.

Aztán pár hónapja történt valami, lényegtelen, hogy mi, ami megint teljesen megváltoztatott. Most ott tartok, hogy bízom magamban, megint merek a nagy célok után menni, a válaszokat önmagamban keresem, a saját döntéseim a mérvadóak, nyitott szemmel járok, és próbálok hallgatni az intuícióimra, amik általában helyesek is. Talán a legnehezebb, de legjobb dolog, amit az ember tehet, ha megtanul hinni magában. Ez amilyen egyszerűnek hangzik, olyan nehéz. De lehetséges.

21/L

Meglepően keveset változtam.

Sosem voltam idealista, de keményebb lettem. Már nem bosszant fel, ha mások tisztességtelenek vagy lenézőek - tudomásul veszem és továbblépek.

Felértékeltem a függetlenséget (magánéletben és munkában egyaránt).

Az idő múlásával tudomásul kellett vennem, hogy van pár dolog az életben, amit már egyre kisebb eséllyel próbálhatok ki, ezeken nem őrlődöm, igyekszem a jót látni a jövőben és más dolgokra koncentrálni.

Érdekes kérdés! Én 6 évvel ezelőtt elvesztettem a legfontosabb embert az életemben, ráadásul tinédzser koromban, valami borzalom volt, azóta meg elég folyamatosan és intenzíven változok. Az a baj, hogy pszichés dolgok miatt hihetetlen kevés dologra emlékszek azelőttről, pedig már 13 voltam.

Először nyilván katasztrofálisan voltam lelkileg, egyébként nem sok jele látszott, ugyan olyan jól tanultam, letettem 2 nyelvvizsgát, aztán kitűnőre érettségiztem, és felvettek egyetemre, tehát a környezetem nem vette észre mennyire megviselt. De a gondolkodásom teljesen más irányba indult el a többi fiataléhoz képest. Teljesen más dolgok kezdtek érdekelni, meg más lett a fontos. Rájöttem, hogy jobb ha elterelem a negatív gondolataimat, szóval szinte minden művészi tevékenységbe belefogtam, ami nem volt túl költséges. Táncoltam, zongoráztam, festettem,rajzoltam,írtam. Lány létemre nagyon keményen edzettem, napi 2 órákat is. Ja és lehet az elterelés része volt, hogy akkor kezdtem el hinni Istenben is. Kellett valami vagy valaki, hogy ne hulljak darabjaimra. Nem az a tipikus elvakult hívő vagyok, sőt... Az ilyen vallási mizériákat ki nem állhatom, meg az ilyen álszent dolgokat. Egyébként apám elég vallásos így annak lettem nevelve, de mielőtt a tragédia volt következetesen elzárkóztam az egésztől, egyáltalán nem hittem. Már előtte is jártam zongorázni és azt is utáltam. A természetemmel kapcsolatban meg az elején nagyon magamba fordultam, néha azt sem tudtam mit csinálok, volt, hogy napokig nem szóltam senkihez, meg valamilyen szinten dühös voltam és haragudtam az egész világra. De azóta nagyon megbecsülöm az embereket, imádom őket, bár még mindig jobban szeretek egyedül lenni, de ha kell nagyon összetudok kovácsolni egy-egy társaságot, ez egyetemen derült ki...Sokkal segítőkészebb lettem, önfeláldozó, szeretek másokban önbizalmat ébreszteni. De a magammal való kapcsolatom elég rapszódikus, hol bízok magamban máskor meg ... Lehet, hogy kialakult bennem a mániás-depresszió. Mikor meg rám jön az a szakasz, hogy nem bízok magamban akkor teljesen olyan vagyok mint egy zombi, semmi célom nincs, meg semmi...

Szóval szerintem hihetetlen sokat változtam, meg változok szinte napi szinten. Egyébként ne haragudj, hogy ilyen hossz lett..

L/19