Megöltem tegnap egy egeret, azóta sírok és nem tudok aludni?

Egyszer véletlenül én is ráléptem egyre. Éreztem, ahogy görgött a cipőm talpa alatt. Engem is totál megviselt.

Még most is elszorul a torkom, pedig 10 éve ennek.

Persze lesznek, akik leugatnak minket. Főleg olyan primitív lelkületű tanyasi parasztok, akiknek az állat nem érző lény, és zokszó nélkül levágják a csirkét, disznót, marhát.

Ideje beszélgetni ismerőseiddel arról, hogy mi az a halál, és hogy az az élet része.

Érdekelne, akkor hogyan éreznéd magad, amikor elő akarod venni a legszebb ruháidat, és mindegyiken átrágta magát egy egér, és dobhatod ki. Akkor mennyire sírnál.

"Főleg olyan primitív lelkületű tanyasi parasztok, akiknek az állat nem érző lény"

Aham, gondolom még egy legyet/szúnyogot se ütöttél agyon, meg szegény hangyákat is megsiratod, ha véletlen rálépsz...:D

Egy egér halálára

A kollegám egy kis egérfogót

tett a szerkesztőségben asztalomra.

– Két éve dugtam a fiókba, – mondta,

s azután némán néztük, hogy a drót

rácsbörtönében, mely félgömbszerű

hálót szőtt fölé, vékony vonalak

és képzelt üvegablakok alatt

e szellős sírban, keskeny kis darab

szalonnabőr mellett mily gyönyörű

csontváz fehérlik: egy halott egér.

Gyönyörű volt, parányi épület,

s szálkás bordái, gombostűk, fehér

gerince s ívelt farka csontjai

légies könnyű rajzban pontosan

körülírták, hogy milyen lehetett

egykor alakja, melyről az idő,

két év, és az irgalmas levegő

minden húst észrevétlen leszedett,

oly szépen, hogy a test elszállt s a váz

megmaradt egy darabban, mintha ház

volna, csupasz gerendák és traverzek

célszerű és szép labirintusa,

mely most készül csak élni s csak husa

hiányzik még, a malter és a kő.

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő

meg se moccant, a levegő halottja,

csak feküdt, hasán, lágyan elomolva,

és egyik lába, láttam, odabent,

a rács mögött, ép a záron pihent,

s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt

egy gyermek kicsinyített csontkeze.

Meg se moccant és nem is volt sehol,

csak mint egy emlék emléke, ize,

álmok maradéka, mely szétoszol

a friss reggelbe, vagy mint gondolat,

mely rég elmult, de valahogy az agy

szöveteiben hagyta illatát:

úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ

e romok fölött lassan élni kezdett,

valami, ami nem egy szürke testet

bűvölt elénk, hanem egy nagy világot,

más világot, hol minden illanó,

hol a halál csak desztilláció

s mint test, olyan a gondolat: a Lángot

láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –

egyforma kedvvel lobbant életet

minden féregben, s azt a pici szikrát,

mely éppen őrá bízta sorsa titkát

és sorsa volt neki, míg benne élt.

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért –

mily kínok verték, milyen rémület

ezt a félénk, ideges életet,

mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!

És mégis futott s utat keresett, és

mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak,

ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a

régi nyomor sok virgonc bánata

az iszonyú jelen előtt: az éhség,

amely halálba csalta, s a sötétség,

mely ráborult, már elcsitult, de vad

sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt

mint hóhér görcs vagy tüzes daganat

a végső bizonyosság iszonya,

hogy könyörtelen meg kell halnia.

E kis állat mily nagyot szenvedett,

s mi volt már más, mint meztelen ideg,

vagy ember, akit pincébe falaztak

ősrégi várban! – És napokon át,

vagy hetekig, vagy talán még tovább

hadakozott szomjasan, éhesen

a törhetetlen drótdárdákkal, a

befelé fordult tőrökkel, amelyek

mozdulatlanul őrizték neki

a változhatatlant. Kis fogai

harapdáltak még a szalonnabőrbe,

amelyből keserűen és előre

testileg ette a halált, de aztán

gyengűlni, hűlni kezdett teste és

a butító, áldott kimerülés

lefogta lázongó akaratát.

A halott élet kis fegyence már

csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán

meg is őrült csöndesen… És mikor

végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng:

a test álompuha békébe omlott,

a halott húsban pihentek a csontok,

a szív érezte néhány percre még

belül az elmult élet melegét,

de nemsokára már csak az idő

keze dolgozott rajta nesztelen

s az átszellemült testen testtelen

két év lassan betöltötte a törvényt.

A Mindenség nem tudta meg, mi történt.

A kipreparált, hófehér, finom

csontváz itt fekszik most az asztalon,

de az élet elszállt a levegőbe,

a mérhetetlen üvegsír időbe,

amely fölitta, mint a harmatot.

– E kis állat, ez az eltünt halott

egy élet volt, akkora, mint az ujjam,

s többet szenvedett, mint amennyit én

valaha fogok! – mondtam s könnyedén

megfogva sírját, egy tollal benyúltam

a drótkoporsó feltárt ajtaján,

aztán unalomból és szánalomból

kipiszkáltam és magas ablakomból

lefújtam e törékeny szemetet

az elsőemeleti háztetőre:

Lelke az örök ég vándora lett,

legyen itt lent napfény a temetője.

Szabó Lőrinc

# Firedoom

Az élet saját kézzel való kioltása első alkalommal megviselhet embereket. Ez teljesen érthető. Nem mindenki nőtt úgy fel, hogy természetes dolog volt számára az állatok halála.