Mi az összefüggés a Boldogság, Boldogtalanság, öröm és a bánat közt?

Amikor meghalt a Nagymamám kimondhatatlanul boldogtalan voltam és egyben boldog is, mert ott lehettem amikor elment, és foghattam a kezét. Örültem, hogy ilyen szép kort élt meg, és nagyon bánatos voltam, hogy az utolsó nagyszülőm is itthagyott bennünket.

Hát valami ilyesmi volt nekem, mikor ez a 4 érzés egyszerre kerített hatalmába.

Egyik nélkül nem létezik a másik.Amikor az örömről beszélsz , viszonyítasz a" bánathoz képest".

Mi emberek többnyire mindent kettéválasztunk , megosztunk.

Nézd a sírást , és a nevetést. Valójában egy tőből fakad. Mégis kettéválasztjuk , és azt mondjuk , hogy a sírás az "rossz" , a nevetés az "jó".

Nem tudom, hogy voltál e már úgy , hogy úgy istenigazából átadtad magad a nevetésnek, vagy éppen a sírásnak.Ilyenkor előfordulhat, hogy egyik pillanatról a másikra átfordulhat a nevetés sírásba, vagy a sírás nevetésbe, oda vissza és akár többször is egymásután.

Én már voltam így, és ilyenkor az ember valójában nem érzi azt, hogy az egyik jobb lenne a másiknál.Úgyis mondhatnám talán, hogy ilyenkor az ember "egységben van", nem osztja meg a dolgokat.Ilyenkor valamilyen mély békét is érzek magamban valahol.

Aki ezt még nem élte meg, és ilyet hall bizonyára azt gondolhatja , hogy megbolondultam.:)

Nagyon nehéz ezt szavak szintjén megmagyarázni.

Nézzünk egy másik példát?

Eleve tisztában kell lennünk , hogy a felszínen éljük az életünket.Van egy "felszínesebb "énünk, és van egy "mélyebb énünk". A "mélyebb énünkben" nincs különválasztva öröm-bánat, szép-csúnya.

A felszínen megosztunk mindent.

Pl. Nézel egy viruló gyönyörű szép rózsát , és azt mondod, hogy "milyen szép". Ránézel egy elhervadt széttaposott virágra , azt mondod, hogy hát "ez csúnya".

Így látjuk a "felszínes énünkkel" a világot.

Ha a "mélyebb énünkkel" , látunk rá a dolgokra , akkor ott nincs szép , és nincs csúnya . A felszínen persze megmarad a csúnya , és a szép, de a "mélyebb rálátásunkkal a "csúnyában" valami olyat látunk meg amit a felszínes énünk képtelen meglátni.

A " mélyebb énünk" akár egy korhadó fában is képes meglátni valami csodálatosat.

Ha felszínesen , (megosztva) nézünk valamit akkor többnyire csak a szemünkkel érzékeljük a dolgokat. Ha viszont "mélyebb énünkkel" szemléljük a környezetünket akkor nem csak a szemünkkel látunk, hanem van valami jóval mélyebb "érzék" amivel másképp érzékeljük a világot.A "szépet , és a "csúnyát is.

No persze megint csak azt mondhatom, ha ezt nem tapasztaltad meg legalább egyszer, akkor nagyon nehéz , szinte lehetetlen ezt megérteni.No és ez nem az elmeszintű megértésen múlik.Azt hiszem , hogy ezt pusztán csak az elménkkel képtelenség megérteni. Körül lehet írni, Lehet utalni rá, de valójában maga a megtapasztalás szükséges a megértéshez.

Ez egy kicsit olyan mintha valakik állandóan két dimenziós világban élnének , majd valaki közülük egy pillanatra "átruccanna " a harmadik dimenzióba, és amint újra visszatér a kétdimenziós világba , elkezdene mesélni, arról, hogy mit érzékelt a harmadik dimenzióban.Ha azt mondaná, hogy "gyerekek" ott nem csak jobbra -balra, előre -hátra lehet közlekedni , hanem fel-és le is.Nem értenék, hogy mit jelent az a fel, és le irány mert még nem tapasztalták. Egy regényt írhatna arról hogy milyen érzés a három dimenzió, akkor sem értenék meg. Viszont ha csak egy pillanatra "átcsusszannának" a három dimenziós térbe azonnal megértenék hogy miről van szó.