Mitől lehetne jobb a kedvem, miért vagyok örökké szomorú?

Azt elfelejtettem leírni, hogy antipszichotikumokat is szedek és más szervi problémákra is szedek még gyógyszereket. A hangulatjavítók pl. sosem használtak.

Szia. Köszönöm a választ. Hát akkor Te már tudod miről van szó. :( Igen, én hajlamos vagyok az öngyilkosságra, többször is próbáltam már, de eddig a legkomolyabbak azok voltak, amikor 17 évesen 4 üveg frontint (már nem emlékszem, hogy hány milis) vettem be. Szüleim elmentek ittonról, de fél órán belül visszajöttek, észrevették, hogy tántorgok és kihívták a mentőket, akik kimosták a gyomromat. Gyomormosás közben bunkók voltak, mert az aki mosta, tette rám a megjegyzéseit pl.: - Majd ettől elmegy a kedved!- meg hogy: - Ezzel csak akadályozod a munkánkat és a szüleidnek is rosszat teszel! - és közben durva volt, mert úgy tuszkolta le azt a vastag csövet, hogy fájt is. A mentőautóban pedig megmondtam, hogy nem tántorított el ez engem és újra megteszem. Megkérdezte közülük az egyik, aki jó indulatúnak tűnt, hogy miért tettem és erre azt feleltem, hogy az én világomba akarok eljutni. Tudod, én akkoriban hallucináltam is és volt egy magam alkotta világom, ami úgy megelevenedett, hogy hangokat hallottam belőle. Az ember az öngyilkossági kísérletekor nem arra gondol, hogy kinek okoz ezzel problémát és kit akadályoz vele. Megvan ilyenkor az embernek a maga gondja, nem számít ilyenkor semmi, csak az, hogy essen túl rajta!!! Utána tavaly előtt kést szúrtam a bal karomba, és patakzott ki a vérem, de azt itthon el tudtam állítani úgy, hogy leszorítottam törölközővel és egy szemetes zsákot is tekertem a karomra, hogy ne áztassam el a lakást vérrel. Mindenbizonnyal nem találtam el az ütőeret, mert sikerült elállítani a vérzést. Ezután tavaly vágtam el a karom, de akkor a sebészeten összetapasztották, de a heg nagyon csúnya. Amúgy a bal karom csupa csík és hullámos a bőröm a hegektől. :( A kisebb-nagyobb dolgok pl. azok voltak, amikor a telkünkön a diófánkon kutyapórázzal próbáltam felakasztani magam, de józanul ez lehetetlennek bizonyult, mert a szemeim kigülledtek a szorítástól és így begyógyszerezés nélkül ez kibírhatatlan. Tavaly már nem csináltam ilyeneket, de még mindig gondolok arra, hogy könnyebb lenne nekem, ha véget vetnék az életemnek és már az sem érdekel, hogy ki mit mond és hogyan ítél el emiatt. A pszichiátrián az egyik férfi ápolótól megkaptam a gyáva titulust. Kapok én hideget, meleget. Én azt gondolom, hogy nem érdemes velük leállni vitázni. Gyáva vagyok? Kit érdekel mit mond. Ha ő így látja, akkor lássa így. Én nem bizonygatom az ellenkezőjét, mint a legtöbb beteg, mert azzal magamat tüntetném fel rossz színben, mintha csak feltűnésből csináltam volna. Egyik betegtársamtó megkaptam azt is, hogy az öngyilkosokért nem is kár. Tudod, ha ebben a világban ilyen emberek vannak, akkor tényleg nem kár. De akárki akármivel meg akar bántani emiatt, akkor is én rábólintok, ráhagyom mindenkire. Én tudom, hogy nekem mi a bajom és ezt más nem érezheti, mert ha éreznék mások is azt amitől én minden nap úgy ébredek, hogy nincs értelme felkelni, akkor nem ítélkeznének felettem (legalábbis nem ilyen durván). A vallásosoktól is megkaptam, mert ők azt modnják, hogy a pokolra jutok. Elég szomorú, hogy ilyen vaskalapos emberek vannak, szemellenzővel. Remélem ők is kerülnek majd ilyen helyzetbe. Sokszor van olyan is, hogy nem tudom mitől, de nagyon szar a kedvem és sokszor annyira leeresztek, hogy nem vagyok se éhes, se szomjas. Borzasztó így.

De legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Tudom. Nem vitatom. Én ezt mind vállalom, ez van, már nem törődöm a megbélyegzéssel. 11 éves korom óta kezelnek, megszoktam a kritikát és tűröm. Egy idő után mindent meg lehet szokni. Ezt is. De minden a nézőpont kérdése.